Kézilabda-világbajnokság: Azért fáj ennyire a magyarok kiesése, mert ekkora esély nem biztos, hogy lesz még egyszer

A mérkőzés reggelén jelent meg egy írásom arról, hogy a csoportkörben és a középdöntőben nyújtott játék kizárólag azon az ágon lett volna elég a magyar válogatottnak a negyeddöntőbe jutáshoz, amin volt, és hogy néhány nagyon fontos aspektusban nagyot kell előrelépni ahhoz, hogy legyen esély az újabb bravúrra, és az elődöntőbe jutásra.

A horvátok elleni negyeddöntő is ebben a mederben kezdődött, különösen érdekes volt megnézni a meccs előtti perceket, ahogy a horvátok hergelték a közönséget, hogy minden gólt és védést milyen elképesztő intenzitású reakciók követtek a pályán és a kispadon lévő játékosoktól egyaránt.

Aztán jött Bartucz László elképesztő 10 perce, amelyben négy védést produkált a "megőrülésre" eléggé hajlamos magyar kapus, emellett a horvátoknak volt egy kapufán és egy blokkon csattanó lövése, valamint két eladott labdája, és 2-4 után máris 8-5-re a mieink vezettek. Ebben az időszakban jöttek olyan csodás megoldások, amelyekkel a horvátok zavaró védekezését sikerült átjátszani, akár szélre lelőtt labdákkal, akár az átlövők közötti kínaikkal.

A következő fordulópont 13-10-nél jött, amikor a horvát szövetségi kapitány, Dagur Sigurdsson kireklamált magának egy kétpercest a játékvezetőktől, ám ezt az időszakot két üres kapura kapott gól miatt 3-2-re elvesztettük (a 7-5 elleni játékról részletesen később). A szünet előtt már újra vezettek a horvátok, de a döntetlen állás nagyjából megfelelt a játék képének.

A szünet után nagyon hullámzó volt a két csapat játéka, és elsősorban azon múlott, hogy ki tud némi előnyt szerezni, hogy éppen melyik védekezés rakott össze néhány jó percet. 22-21-nél viszont egy igazán meghatározó pillanat jött: Ligetvári Patrik kapott egyből, videózás nélkül piros lapot egy Srnával szembeni mozdulatért.

Az a véleményem, hogy mióta bevezették a kézilabdában a VAR használatát, azóta egész egyszerűen nem szabad a játékvezetőknek ilyen szituációban kipirosozni egy fontos játékost anélkül, hogy megnéznék videón a szituációt. Ugyanis, ha összehasonlítjuk ezt a helyzetet egy későbbivel, amikor Sipos Adrián videózás után kétperces kiállítást kapott, akkor két nagy különbséget láthatunk: Ligetvárinál volt lesújtó mozdulat, de Srna fejét csak a felkarjával találta el, míg Siposnál ütő mozdulat nem volt, de egyértelműen pofoncsapta Martinovićot. Simán elképzelhető, hogy ha megnézik Ligetvári mozdulatát, akkor az is csak két percet ért volna.

Egyébként nyilván nem a játékvezetőket kell elővenni egy ilyen meccs után, ráadásul az volt az érzésem, hogy a két spanyol úgy állt neki a meccsnek, hogy megmutatják, ők csak azért sem fújnak majd hazai pályát a horvátoknak (5-3 volt a kiállítási arány), viszont ez a két fenti eset, valamint a hajrában, Fazekas ellen progresszív büntetés nélkül maradó arcra ütés azért árnyalja a képet.

Ligetvári kiállításából egyébként mi jöttünk ki jobban, Sigurdsson időt is kért 24-21-es magyar vezetésnél, a horvátok két perc alatt kiegyenlítettek és jöhetett az utolsó 10 perc, döntetlenről. Ekkor pedig még mindig volt egy jó időszak a magyar válogatottban, két nagy védés után megint sikerült meglépni, ezúttal négy góllal.

Az utolsó öt percben aztán mintha megijedt volna a lehetőségtől a csapat, Pedro teljesen feleslegesen állíttatta ki magát egy szélső befutás után, 6-5 elleni támadásnál Bodó rossz lövéséből megkaptuk a negyedik üres kapus horvát gólt, majd Bánhidi hibázott ziccert kétgólos előnyben. A horvát csapat 5-0-ra nyerte meg a mérkőzés utolsó öt percét, az utolsó 10 másodperc pedig alighanem örökké kísérteni fogja a csapatot, hogy hogy tudott egy faultkísérlet nélkül végigmenni a pályán a horvát csapat addig, hogy Šipić, az egyik leggólerősebb játékos maradt középen óriási ziccerben.

A mérkőzés kulcsmomentumai közé mindenképpen befér a magyar válogatott 2024-re kitalált emberelőnyös játéka, ami kapus nélküli 7-5 elleni támadójátékot jelent. Ezen a szinten nem nagyon láttunk másik csapatot, amely ezt a játékot játszaná (bár a dán női válogatott néha elővette az Eb-n), és nagyon érdekes, hogy ebből mit lehet kihozni.

Talán az egyetlen alkalom a horvátok elleni meccsen, amikor látszott, hogy mire is jó ez a felállás, akkor jött, amikor a második félidő elején a két beállónk szélesen állt föl, középen óriási teret hagyva Fazekas Gergő 1-1 elleni cselezésének - Fazekas meg is verte a védőjét és ziccert lőhetett ebből. Ezen kívül működhetett volna az is, hogy az egyik oldalra tesszük a két beállót, és a másik oldalra alakítunk ki egy emberfölényt, de az egész világbajnokságon az volt az érzésem, hogy mintha a játékosok nem lettek volna tisztában azzal, hogy éppen mikor mit kellene csinálni.

Nagyon sok olyan helyzet volt, amikor a beállók úgy álltak fel, hogy bejátszásra számítottak, miközben egy átlövő által elindított húzás simán ziccert hozhatott volna a másik oldalon, ha a beállók zárnak, amikor pedig bejátszásokkal próbálkoztunk, nagyon nagy arányban halászták le ezeket a védők. Márpedig ha ebben a játékban hibázol, azzal elég jó eséllyel adsz tiszta gólszerzési esélyt egy emberhátrányban lévő csapatnak, ami semmilyen más módon nem történne meg.

A horvátok négy üres kapus gólt lőttek a magyar válogatott ellen a negyeddöntőben, az első félidőben 13-10-ről így zárkóztak vissza egy olyan időszakban, amikor egyébként jól játszottunk, a másodikban Kuzmanović lőtt gólt, ami mindig lendületet ad egy csapatnak (különösen hazai pályán, 15 ezer néző előtt), majd a hajrában, Pedro kiállítása után 6-5 ellen támadtunk kapus nélkül, amikor a negyedik ilyen gólt kaptuk.

Az alighanem egy érdekes kérdés, hogy az alapötlet rossz, vagy hogy nincs eléggé begyakorolva, vagy hogy a játékosok közötti kommunikáció nem volt elég tiszta, de az biztos, hogy ez a játék az egész vb alatt nagyon akadozva működött, és az is, hogy a negyeddöntőben többet ártott, mint amennyit használt (a hivatalos statisztika szerint hat lövésünkből két gólt lőttünk öt védő elleni kapus nélküli játékban...).

Erre a kérdésre alighanem csak az idő adja meg a választ, de félek tőle, hogy nem mostanában. Hiába értek be ugyanis a felnőtt válogatott húzóemberei közé többen is a 2023-ban junior vb-ezüstérmes generációból (Palasics, Fazekas, Ilic és Imre mindenképpen), jó eséllyel nem nagyon lesz a közeljövőben olyan torna, ahol ennyire meglesz minden a jó szerepléshez.

Ezen a világbajnokságon belefért az, hogy az első meccsen pontot vesztettünk a végül a torna 15. helyén záró Észak-Macedónia ellen, belefért az utóbbi évek világversenyeinek leggyengébb játéka olyan ellenfelek ellen, mint Hollandia, Ausztria vagy Katar, mert ezeknél a csapatoknál annyival jobb a magyar válogatott, hogy még gyenge játékkal is megveri őket.

Aztán a negyeddöntőben jött egy régi fényétől azért elég messze lévő horvát válogatott, amelynek három irányítója is sérülések miatt játszott keveset vagy semennyit, és amelynek a legjobb átlövője az első félidő közepétől sántikálni tudott csak, már amikor egyáltalán pályán volt.

És azért annyire fájó ez a vereség, mert ami külső körülmény összeállhatott, az összeállt erre a vb-re, hogy aztán a csapat megteremtse magának az esélyt a jó játékkal, és mégsem sikerült belépni a kitárt kapun. Mikler Roland és Lékai Máté számára ez az esély már biztos nem adatik meg még egyszer, és azt gondolom, hogy ha tudják előre, hogy mi lesz ennek a vb-nek a vége, nem vállalták volna a játékot azért, hogy elmondhassák: sorozatban három negyeddöntős válogatottnak voltak tagjai.

Mert míg négy éve meglepetés volt a nyolc közé jutás, két éve pedig legázolt minket a nyolc között a világ legjobb csapata, addig most nem tudok másként erre a világbajnokságra tekinteni, mint egy kihagyott lehetőségre.