Férfi kézilabda-világbajnokság: Jó ez a vb, csak ne kéne megnézni a magyar csapat meccseinek első félidejét

Mielőtt elkezdődött a világbajnokság, mi is azt írtuk a felvezetőnkben, hogy sok dolog állt össze ahhoz, hogy a magyar válogatott egy nagyon jó eredményt érjen el: közeli helyszín, ahova sok magyar szurkoló tud elutazni, egy relatíve könnyű csoport és ág, ahol nem kell bravúrgyőzelmeket aratni a nyolcba jutáshoz, és egy olyan magyar keret, amely nem változott nagyban az előző évek sikeres tornáihoz képest.

Ehhez képest amiben bíztunk a csapat játékát illetően, abból gyakorlatilag alig, és nagyon rövid periódusokban látunk valamit. Az északmacedónok ellen kibrusztolt döntetlen után a hollandok ellen sikerült rendberakni a támadójátékot, de így is sokáig veszélyben volt az a győzelem, ami visszatette a csapatot a negyeddöntő felé vezető útra.

A középdöntőben a franciák elleni zakó nem okozott meglepetést, annak mértéke azonban mindenképpen, hiszen úgy kaptunk ki hét góllal (és kaptunk 37 gólt), hogy a franciák nagyjából 40 percig pörögtek csak igazán, a meccs végére visszább vettek és ekkor sikerült kozmetikázni az eredményt.

Az igazán elkeserítő azonban az utolsó két középdöntős meccs volt, ahol gyengébb csapatok ellen is iszonyatos kínszenvedést produkált a csapatunk, különösen az első 15-20 percében a meccseknek, és mindkétszer úgy kelhettünk föl a tv elől a szünetben, hogy a legnagyobb pozitívum az volt: ennyire rossz játékkal is szoros meccset tudunk játszani.

Aztán a második félidők azért jobban sikerültek, de leginkább amiatt, mert a csapat leegyszerűsítette a játékát, és emiatt a hibák száma is csökkent. És ez elég volt Ausztria és Katar ellen, de ez az ami egy szinttel feljebb már kevés - márpedig a magyar csapat inkább két vagy három szinttel szeretne feljebb végezni ezeknél a csapatoknál.

A sportban maximum gondolatkísérletként érdemes a valóságtól eltérő forgatókönyveket végiggondolni, de van egy olyan érzésem, hogy a magyar válogatott a Varasdon mutatott játékával egyetlen másik középdöntő-csoportból se jutott volna be a legjobb nyolc közé.

A herningi csoportot a dánok uralták, a németek pedig sokkal jobbak voltak a svájci-olasz-cseh üldözőcsoportnál. Oslóban minden a feje tetejére állt, a skandináv csapatok és a spanyolok gyengébb tornát futottak, a portugálok és a brazilok viszont parádéztak, előbbiek pedig egyáltalán nem lesznek esélytelenek a németek elleni negyeddöntőben sem.

Zágrábban pedig a végül csoportelső horvát csapat 15 ezer fanatikus által buzdítva is az utolsó pillanatig vért izzadt, hogy a zárómeccsen legyőzze Szlovéniát, mert ha csak egy döntetlent játszott volna, akkor szégyenszemre nem jutott volna a nyolc közé sem a hazai rendezésű tornán. Itt végül a körbeverésből az izlandiak jöttek ki rosszul, pedig a szlovénokat és az egyiptomiakat is úgy verték meg, hogy kifejezetten kész csapat képét mutatták, hogy aztán belefussanak egy, az utolsó szalmaszálba kapaszkodó horvát válogatottba, és egy elég nagy verésbe.

Az, hogy a magyar csapatnak Hollandiát, Észak-Macedóniát, Ausztriát és Katart kellett megelőznie a két csoportkörben, óriási szerencse - és egy lehetőség volt, amelyet sikerült is kihasználni.

Egy dolog biztos: nem a magyar válogatott lesz a negyeddöntő (kedd 18:00) esélyese. A vb-t felvezető podcastben beszéltünk arról, hogy ha választani lehetne, hogy melyik csapatot szeretnénk elkerülni a zágrábi ág csapatai közül egy esetleges negyeddöntőben, az biztosan a horvát lenne.

Ennek egyrészt oka az, hogy a horvátok hazai közönség előtt azért sokkal veszélyesebbek (ennek pedig járulékos következménye az, hogy a játékvezetők is barátságos sípokkal fújnak nekik, mint ahogy ez történt a szlovénok elleni középdöntős ki-ki meccsen is).

Másrészt pedig a modern kézilabdában sokszor kiemelkedő kapusteljesítmények döntenek csapatok között, márpedig Dominik Kuzmanović az egyik legizgalmasabb fiatal kapus jelenleg a világon, 22 évesen ez már a negyedik nagy tornája a felnőtt válogatottban, a szezon elejétől pedig már a Bundesligában edződik. Kuzmanović 41 százalékos teljesítménnyel áll a tornán, és Matej Mandić sérülése miatt egyértelműen első számú kapus a horvát válogatottban a veterán Ivan Pešić mellett.

Ráadásul úgy tűnik, hogy Dagur Sigurdsson vezetésével elég jól sikerül a generációváltás ezen a tornán, hiszen ott van ugyan a keretben félig sérülten Domagoj Duvnjak, akinek jó eséllyel ez az utolsó világversenye a válogatottban, amikor pedig ő és Luka Cindrić is megsérült, a 21 éves Ivano Pavlović mellé a 36 éves Ivan Karačićot hívta be a kapitány, de a gólok nagy részét a húszas éveik közepén járók szerzik a horvátoknál.

A 27 éves Zvonimir Srna a kezdő balátlövő, a 27 éves Ivan Martinović jobbátlövőként és irányítóként is szerepel, utóbbi esetben a 24 éves tatabányai Mateo Maraš jön be balkezesként a helyére, beállóban pedig a 28 éves Marin Šipić a szlovénok ellen a meccs legjobbja lett. A balszélen két 27-28 éves játékos bevethető, a jobbszélen pedig inkább a 27 éves Filip Glavašt preferálják a 32 éves Mario Šoštaričcsal szemben.

Ehhez képest nálunk nagyon változó, hogy kik húzzák a hátukon a csapatot. Palasics Kristóf stabilitást ad a csapatnak a kapuból, a Sipos-Ligetvári páros pedig a legjobb védőpárosok közé tartozik. Az viszont, hogy kettőt cserélünk támadásból védekezésbe, olyan korlátokat szab a csapatnak, amelyeket nehéz 60 percen át elrejteni (magas szintű labdabiztosságra van szükség támadásban, az indításaink pedig csak az egyik oldalon kereshetik a szélsőt, ami megkönnyíti az ellenfelek visszarendeződését).

Elöl eddig kifejezetten gyenge tornája volt Fazekas Gergőnek és Lékai Máténak is, úgyhogy hiába nyújt az átlagosnál jobb teljesítményt több átlövőnk is (Szita Zoltán és Ilic Zoran mindenképp), a támadójátékunk nagyon akadozik. Bánhidi Bencét is csak rövidebb időszakokban tudták megtalálni a kinti játékosok, a szélsőink pedig sokszor egészen kis helyről is kénytelenek lövésekkel próbálkozni, hogy egy kicsit megkönnyítsék a középen játszók életét.

Ahhoz, hogy sikerüljön borítani a papírformát a negyeddöntőben, alighanem 60 percen át jól kell védenie a kapusainknak, labdabiztosan kell játszania az irányítóinknak, és jó bejátszásokkal, a szélsők megjátszásával tehermentesíteni kell az átlövőket, mert nem valószínű, hogy csak ők meg tudják nyerni a meccset.

Az egész tornán azt éreztem a magyar válogatott meccsein, hogy a játékosok egyénileg sem és csapatként sem igazán tudták kihozni magukból a maximumot. A négy közé jutáshoz viszont ez elengedhetetlen.