Lassú játék, alulteljesítő kulcsemberek – ezért nem volt esélye a magyar válogatottnak a női kézilabda-vb negyeddöntőjében

Nem sikerült a legjobb négy közé kerülnie a magyar válogatottnak a női kézilabda-világbajnokságon, mivel a sorsdöntő negyeddöntőn 28-23-as vereséget szenvedett Hollandiától. A mérkőzés előtt leginkább a hollandok gyors játékától félhettünk, és érezhető volt, hogy a mieink stratégiája a játék lelassítása volt, ami 6-6-ig egész jól működött. Innentől azonban egy 4-0-val a hollandok elléptek, és innentől már nem igazán volt esély a fordításra.

A második félidei támadójáték már jobban működött, de nem sikerült kihasználni a hollandok hibáit, így még csak szorossá sem sikerült tenni a találkozót. A kapuban voltak nagyon jó periódusai Szemerey Zsófinak és a hajrára beszálló Janurik Kingának is, de a meccs dinamikája végig a hollandok sikerét vetítette előre.

Már a találkozó legelejétől kezdve érezhető volt, hogy a csapat célja az, hogy lelassítsa a tempót, mivel az sejthető volt, hogy egy rohanós játék inkább az ehhez jobban hozzászokott hollandoknak kedvezne. Számos támadásunk jutott el passzív játékig, amelyeknek végén vagy sikerült a szélre kijátszani a labdát (ebből jöttek is a gólok), ha viszont nem, akkor a belső hármasban játszó kulcsembereink vállalkoztak, de általában olyan helyzetekből, amelyekből nagyon alacsony százalékkal lehet gólokat lőni.

Maga a koncepció érzésem szerint nem volt elhibázott, viszont a lassú játékból nem sikerült ritmust váltani, így a nagyon kompakt holland fal sikeresen hatástalanította a játékunkat. Nem sikerültek a bejátszások – Tóvizi a 42. percben lőtte az egyetlen gólját, és az első félidő hajrájában eladott labdák csúsztak a játékba, ami meghozta a gyors holland gólokat, és négygólos előnybe hozta a hazai csapatot.

Ekkor még Szemerey Zsófinak voltak nagyon jó periódusai, amikkel meccsben tartotta a csapatot, de a kulcsembereink abszolút nem tudták feltörni a hollandok védekezését, és ezúttal a csereként beszálló emberek nem tudtak lendíteni a játékon, úgyhogy mindössze kilenc lőtt góllal zártuk az első félidőt.

A második félidőre a belső posztokon a kezdőcsapat ment vissza, és ekkor lehetett érezni némi meglódulást, elsősorban Vámos Petra vette elő azt az agilis játékot, ami a világ egyik legjobb irányítójává tette őt az elmúlt években.

Négygólos hátrányban jött a meccs egyik kulcsjelenete, és nem is feltétlenül azért, mert Klujber Katrin kiválása óriási változást jelentett volna a csapat játékában – a tavalyi Eb gólkirálynője akcióból 1/6-os lőlappal szállt ki. Sokkal inkább az volt érezhető a csapaton, hogy a kapitány piros lapja miatt az addig még pislákoló hit tűnt el a játékosokból.

Maga a jelenet részben Klujber felelőtlenségéből, részben pedig a győri Bo van Wetering ügyességéből származott, a holland szélső ugyanis pont jó ütemben változtatott minimálisan irányt, amivel Klujber nem számolt, így buktatta van Weteringet, és jogosan kapott piros lapot.

Az ezt követő percekben a hollandok egy 5-1-es sorozattal le is zárták a mérkőzést, a hajrában már csak az volt a kérdés, hogy sikerül-e úgy lezárni ezt a világbajnokságot, amivel nem marad túl nagy keserűség a játékosokban, ez pedig Albek Anna és Csíkos Luca jó játékával sikerült.

Ezzel a vereséggel, a lebonyolításnak, és a Japán ellen elvesztett pontnak köszönhetően a hetedik helyen zárta a tornát a csapat, eggyel elmaradva az általam többször kritizált szövetségi célkitűzéstől. A kritika röviden: egy ilyen tornán az 5-8. helyezettek sorrendjét az dönti el, hogy a negyeddöntőket elveszítő csapatok hány pontot szereznek és milyen gólkülönbséggel zárnak a középdöntőben – a középdöntők erősségei között viszont óriási különbségek voltak, elég a franciák és a hollandok ágára gondolni, ahol mindkét csapat nagyon megverte jóval gyengébb riválisait.

A vb előtti felvezetőnkben azt tettük fel fő kérdésnek, hogy még mindig kitart-e a két évvel ezelőtti, Horvátország elleni győzelem során megszerzett lendülete a csapatnak, és hogy extra tét (hazai rendezés, olimpiai kvalifikáció) nélkül tudja-e bizonyítani a csapat, hogy ott van a norvégok mögötti részében a mezőnynek.

Ezekre a kérdésekre azért nehéz válaszolni, mert nagyon kevés lehetőség volt hozzánk hasonló szintű csapatok ellen bizonyítani. A dánok elleni középdöntőben 45-50 percig nagyon jó játékot mutatott a csapat, ám nyerni így sem sikerült, míg a hollandok elleni negyeddöntőben az utóbbi évek leggyengébb játékát mutattuk, azt pedig senki nem gondolta, hogy egy remeklő Klujber vagy Kuczora nélkül tudjuk legyőzni a közvetlen riválisokat.

Viszont az is látszik, hogy a válogatott mélyebb lett, van két remek kapusa, két remek irányítója, jól beszálló fiataljai – szóval nem kell nagyon sok játékelemben fejlődni ahhoz, hogy jövőre az Eb-n, a két év múlva következő hazai világbajnokságon és a Los Angeles-i olimpián egyaránt az érmekért harcoljon a csapatunk.