Üdv újra a pokolban: így lett a Vuelta legikonikusabb hegye egy ködös kecskeösvény – Az Angliru története

Az Angliru 1999-ben, egy esős napon véste be magát a kerékpársport legendás hegyei közé, amikor a Vuelta szervezői először szabadították rá a mezőnyre, remélve, hogy olyan ikonná válik majd, amilyen a Tournak az Alpe d’Huez vagy a Girónak a Mortirolo. A legelső mászás alkalmával a spanyol José María Jiménez a szürkeségen áttörve érte utol és nyomta le Pavel Tonkovot a szakaszgyőzelemért. Ahogy az El País tudósított, "amikor 1999-ben ’El Chava’ Jiménez előtűnt a ködből az Anglirun, azzal megszületett a Vuelta misztikuma."

A spanyol kör igyekezett gyorsan bebetonozni ezt a legendás státuszt, így az Angliru már a következő évben, 2000-ben visszatért. Akkor Gilberto Simoni nyerte a szakaszt, majd később – nemes egyszerűséggel – úgy jellemezte a hegyet, hogy "pokol". Mögötte Roberto Heras elképesztő új rekordot repesztett felfelé; 41:55-ös ideje a mai napig fennáll.

2002-ben David Millar szállította a legkeményebb kritikát az emelkedőről: "Mi nem vagyunk állatok, és ez embertelen." Tiltakozását egy olyan napon fogalmazta meg, amikor nem csak a versenyzők, hanem a komplett konvoj megszenvedett a körülményekkel A kísérőkocsik csúszkáltak a szurkolók által felfújt feliratokon, a motorok elfüstöltek a 23%-os rámpákon, és ezzel az Angliru megmutatta, bárkinek képes megkeseríteni az életét, aki ide merészkedik.

Már az Angliru puszta számadatai is ijesztően hatnak. A csúcs 1560 méteren van, és La Vega faluból indulva a versenyzőknek 12.4 kilométert kell leküzdenie közel 10%-os átlagmeredekséggel. Ez az átlag azonban csalóka, elfedi az igazi brutalitást: az út első fele még menedzselhető, nagyjából öt kilométeren át "csupán" 7-8%-ot emelkedik, majd jön egy rövid nyeregrész is.

A második fele viszont maga a purgatórium: az utolsó hat kilométer átlaga (!) már eléri a 15%-ot. Itt található az Angliru leghíresebb, vagy talán inkább leghírhedtebb szakasza: az a bizonyos rettegett fal, ahol legfeljebb a kecskék érezhetik magukat otthon: a Cueña les Cabres, vagyis szó szerint a "kecskeösvény" 23-24%-os részeket is rejteget. Van egy teljes kilométere, amely nem megy 19% alá – ez már az a kategória, hogy megtöri nemcsak a legjobb hegyimenők testét, de a lelkét is.

Kapcsolódó:

A versenyzők túlélőmódba kapcsolnak, sokan halszálkázva próbálnak felkapaszkodni, így kikönnyítve a durva meredekséget – komikusan hangzik, de ha túlságosan lelassulnak, el is dőlhetnek. Itt már az sem sokat segít, ha az ember kiáll a nyeregből, hiszen a hátsó kerék könnyen elveszítheti a tapadást a sokszor nedves, mohás aszfalton.

A csapatok a kezdetek óta készülnek speciális áttételekkel és beállításokkal az Anglirura, az első években MTB-kazettákat és tripla lánctányért is bevetettek, hogy megszelídítsék az "El Infiernóként" – magyarul szimplán "A Pokol" – emlegetett hegyet.

A felfedezése óta eltelt negyed évszázadban az Angliru felejthetetlen csaták helyszínéül szolgált. Kevés olyan emelkedő van, amely valamennyi mászásakor drámai történeteket produkál, az Angliru ilyen. 2002-ben, az esős káosz és lefulladó autók közepette, Roberto Heras támadott a ködön át és öt kilométeres szólóval nyerte meg a szakaszt, sőt, összetettben is átvette a vezetést a közel három percet kapó Oscar Sevillától. Ezután úgy tűnt, Herasé lehet a végső győzelem, azonban a kelmés Aitor González az utolsó időfutamon megszerezte az akkor még arany trikót.

2008-ig ugrunk előre az időben, amikor is a 25 éves Alberto Contador táncolt el riválisaitól az Angliru kecskeösvényén, ezzel bebiztosítva karrierje első Vuelta-győzelmét, amely még szintén arany trikót ért Madridban. Contador a meredek felső szakaszon mutatott virtuóz teljesítményével nemcsak a Grand Tour-mesterhármast csinálta meg, hiszen előző évi Tour-sikere után június elején megnyerte a Girót, hanem a spanyol szurkolók szívét is elnyerte.

Az Anglirun olyan versenyzőkből is hősök válhattak, akikről sosem gondoltuk volna ezt. 2011-ben a spanyol Juan José Cobo váratlanul nagyot ment itt, leszakítva Bradley Wigginst és Chris Froome-ot, amivel élre állt összetettben, és végül Madridban is a dobogó tetejéről integethetett. Évekkel később aztán Cobo eredményeit törölték doppingolás miatt, ám azok a képek, ahogy meghódítja a ködben úszó hegyet, fennmaradtak. A szakaszgyőzelem hivatalosan is az akkor mögötte záró Wout Poelsra szállt.

A 2013-as eseményekre már minden bizonnyal sokan emlékeznek; a Vuelta két év szünet után újabb drámai párharccal tért vissza a hegyre, a nap elején mindössze 3 másodperc választotta el egymástól Chris Hornert és Vincenzo Nibalit. A szólógyőzelmet arató Kenny Elissonde mögött beérkező, 41 éves amerikai aztán meglepetésre további fél percet adott az olasznak az Anglirun, bebetonozva ezzel az összetettet. Horner másnap a piros trikó mellett ’a minden idők legidősebb Grand Tour-győztese’ címet is megszerezte.

Az emelkedő történetének eddigi legérzelmesebb fejezete azonban 2017-ben jött el. Az Angliru ezúttal is a Vuelta 20., sorsdöntő szakaszán szerepelt a programban, és a búcsúversenyét teljesítő Alberto Contador ide tartogatta az utolsó nagy dobását. A közönség persze majd’ megőrült az utak mellett, látva, ahogy hősük szólóban hódítja meg a hegyet. "Ennél szebben nem lehetett volna befejezni, megnyerni az Anglirut… nem létezik szebb búcsú" – mondta győzelme után Contador, aki végül maga mögött tudta tartani a sky-os Poels-Froome duót. Akármilyen kegyetlen is, az Angliru megadta az álomszerű befejezést egy legendának.

Ami a közelmúltat illeti, 2020 őszén Hugh Carthy egy késői támadással lepte meg a favoritokat, hogy az Anglirun szerezze meg pályafutása első Grand Tour-győzelmét. Az EF brit bringása később a dobogóra is felállhatott Madridban a Covid-járvány miatt csupán 18 szakaszos Vueltán.

A legutóbbi, 2023-as mászást pedig a Jumbo-Vismán belül zajló dráma tette örökre emlékezetessé: a szakaszgyőzelmet Primož Roglič szerezte meg a felhők között, aki Jonas Vingegaard-ral a kerekén ért célba, míg a pirosban tekerő Sepp Kuss 20 másodperccel mögöttük küzdötte fel magát az Anglirura, megőrizve ezzel a trikót. A csapatvezetés ezután már az amerikait favorizálta, a többi pedig történelem. A 17. szakaszon kirobbant belső feszültség és az érdekütközések később oda vezettek, hogy Roglič elhagyta a Vismát, és a negyedik Vueltáját már borásként nyerte.

Így érkezünk el 2025-ig, szeptember 5-én ugyanis a Vuelta mezőnye visszatér Asztúria óriására, mely ismét álmokat zúzhat szét; kicsiket tehet naggyá és nagyokat legendává. A 13. szakasz hegyi befutóval zárul az Anglirun, a maga 202.7 kilométerével ez a verseny egyik leghosszabb napja, amely akár sorsdöntő is lehet összetettben.

Az első százas ugyan teljesen sík lesz, cserébe az utolsó 60 kilométerre három kategorizált hegyet is bezsúfoltak a szervezők, lehetőséget adva egy korai támadásra.

Először, kvázi ébresztőként jön az első kategóriás Alto de la Mozqueta (6.3 km, 8.4%), majd egy hosszabb lejtmenet után kezdik az Alto del Cordalt (szintén 1. kategória, 5.5 km és 8.8%), melynek lábánál, La Vegában lesz a részhajrá, a tetején pedig a bónusz másodpercekért lehet majd meccselni.

Egy rövid lefelé után arcul is csapja a versenyzőket a kiemelt kategóriás szörnyeteg, az Alto de l’Angliru, ahol annyi egész biztosan eldől, hogy ki nem harcolhat tovább a piros trikóért. A csupán negyed évszázados története ellenére ez a hegy azért is válhatott máris mitikussá, mert valójában több mint egy emelkedő; olyan, akár egy színpad.

A látvány, ahogy a legnagyobb bajnokok is cikkcakkban, sétatempóban kapaszkodnak fel a szürkeségbe, kolompok, őrült szurkolók és kaotikus hangorkán kíséretében, az Anglirut a Vuelta ikonjává tette, ahogy azt annak idején remélték tőle. Legalább ugyanannyira imádott, mint utált és rettegett, de a lehető legőszintébb, ahol a szenvedés garantált, és ahol a dicsőség a legédesebb.

Pénteken az Angliru ismét eldöntheti, kit tart érdemesnek a végső győzelemre.

Forrás: részben Domestique