Tom Dumoulin a Jumbo-Visma dominanciájáról a Vueltán: „Nem hiszem, hogy ez jót tesz a kerékpársportnak”

Tom Dumoulin egy szép és eredményes karrier után, amely során megnyerte a Giro d’Italiát és időfutam-világbajnok is volt, tudatosan, és közel sem szomorkodva szállt ki a profik világából. Visszautasította az Intermarché ajánlatát, hogy csatlakozzon az edzői stábjukhoz, de nem szakadt el teljesen a sportágtól, egy holland tévénél lett kommentátor, hogy a Tour de France alatt más szemszögből is mesélni tudjon a legendás háromhetesről.

Egyébként ő mindig is kicsit más szemszögből nézte a dolgokat, akkor is, amikor még javában benne volt. Szeretett kérdéseket feltenni magának, és megkeresni a válaszokat rájuk, ezt a szokását pedig nagy örömmel adja tovább most a fiatalabb generációnak. Jelenleg a Giant nagyköveteként dolgozik, utánpótláskorú bringásoknak tart előadásokat, és segít olyan, láthatatlan tehetségeket felkutatni a Kern Pharma csapatának, akiket érdemes lehet bevezetni a profik világába.

Az interjúja elején elmondta, hogy két üzenetet szeretne eljuttatni a fiatal bringásokhoz, az egyik az, hogy érezzék jól magukat abban, amit csinálnak, a másik pedig, hogy kövessék az álmaikat, ahogyan ő is tette. Azt mondja, tudja, hogy mindenki arra emlékszik majd, hogy amikor rossz időszaka volt, fogta magát, és kiszállt, de nem szabad elfelejteni: előtte az volt az álma, hogy bringás legyen, és pokoli sokat dolgozott is ezért. Na, de lássuk az interjút.

2020-ban, a covidos szezonban voltak az első komoly kétségeim: tényleg még nyolc-tíz évig akarok kerékpáros lenni, miért? Fiatal voltam, nem voltak gyerekeim, még volt egy csomó dolgom az életben. Annyi mindent akartam még kiélvezni, amit addig háttérbe szorítottam vagy teljesen figyelmen kívül hagytam, mert csak és kizárólag a kerékpáros álmaimra koncentráltam... Aztán, miután ezeket valóra váltottam, elkezdtem kételkedni magamban.

Két-három éven át nagyon nehéz időszakon mentem keresztül, de csak mert nem találtam meg a bátorságot, hogy továbblépjek. Viszont végül megtettem, és ez rendkívül boldoggá tett. Sőt, egy évvel később még mindig boldoggá tesz.

Nagyon is. A versenyzők manapság nagyon a kerékpározásra koncentrálnak; sokkal inkább, mint amikor én profi lettem. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, pedig muszáj. Egyszerűen meg kell engedned dolgokat magadnak. Fontos tudni, hogyan lehet a versenyzőt leválasztani a magánemberről, amikor otthon van.

Amikor „híres” lettem Hollandiában, borzalmasan nehéz volt, mert nem tudtam egy percre sem kikapcsolni. Még otthon is úgy néztek rám, mint „Tom, a bringás”. Az emberek megállítottak az utcán, ami még önmagában nem zavart, de állandóan arra emlékeztetett, hogy ki is vagyok.

Soha nem találtam magamnak olyan biztonságos helyet, ahol egy kicsit is több lehettem, mint a bringás. Azt hiszem, ez az egyik oka annak is, hogy a mezőny egy része Andorrába meg Monacóba költözik, mert ott senki sem tudja, hogy ez vagy az éppen melyik bringás, és nem is érdekel senkit.

Igen, természetesen. 31 évesen hagytam abba, és valószínűleg lett volna még három-négy jó év a lábamban. Ez egy korai visszavonulás, és egyre több ilyen lesz. A bringás világ nagyon behatárolt és nagyon stresszes. Minden versenyen teljes erőbedobással kell tekerned, ez pedig egy nagyon megterhelő módja a versenyzésnek, a felkészülésnek, úgyhogy teljesen érthető, ha sokan vannak, akik nem tudnak (vagy nem akarnak) 15 évig így élni.

Egy régi haverommal, Bram Tankinkkal mentem, hogy rátaláljunk újra arra a szabadságra, amit gyerekkorunkban kaptunk meg a kerékpározástól. Újra akartam ezt élni, és meg is kaptam. Nem bringával mentünk végig, mert a csomagjainkat kocsival vittük, de így is nagyszerű kaland volt.

Augusztusban vonultam vissza, és akkor úgy döntöttem, utazni fogok. Szükségem volt arra, hogy egy időre kiszakadjak a hétköznapokból. Elmentem Costa Ricára, a Fidzsi-szigetekre, Ausztráliába... Tulajdonképpen elmentem a wollongongi világbajnokságra. Nagyon furcsa volt úgy látni a versenyt, hogy nekem is ott kellene lennem, de ez egy fejezet lezárása volt a számomra. A teljes újjáalakulás időszaka volt ez, egy olyan dolog, amit meg kellett tennem. Egészen hihetetlen élmény volt.

Nem igazán. Rosszabb, mint vártam, de jobb is, attól függ, honnan nézzük...

Mindenesetre jobban dominálnak, mint előzetesen gondoltam, bár azért tudtam, hogy ez lesz. A lehető legjobb csapatot állították össze a versenyre, ellentétben a többiekkel. Egyedül talán Remco Evenepoel volt az, aki az összeomlásáig versenyben volt a Jumbo-Vismával ezen az egészen őrületes szinten. Lenyűgöző látni ezt, de nem tudom, hogy szeretem-e ezt látni.

Hosszú évek óta nagyon strukturáltan dolgoznak. Beépítették a legjobb edzőket, a legjobb táplálkozási szakembereket a csapatba azzal az elhatározással, hogy a világ legjobb csapatává váljanak, méghozzá nemcsak egy versenyzővel, hanem egyszerre többekkel.

Nagy költségvetéssel rendelkeznek, ami lehetővé teszi számukra, hogy a legjobb edzőtáborokba menjenek, még többet fektessenek bele a fejlődésbe. Kialakítottak egy rendszert, amit minden versenyző elfogadott, és amitől ugrásszerűen fejlődnek. Ezzel pedig egyre több és jobb versenyzőt vonzanak magukhoz, mert ha minden versenyt megnyernek, a világ minden versenyzője hozzájuk akar majd jönni.

Ez nagy változás volt a múlthoz képest. Pár év alatt olyan neveket tudtak leszerződtetni, mint Dylan van Baarle, Tiesj Benoot vagy Christophe Laporte – jelenleg nagyon jó a csapatuk, és nagyon mély is a keret.

Nagyon ambiciózus és céltudatos, és ezt a mentalitást adja át a versenyzőinek is. Azt akarja, hogy a csapata a legjobb és a legismertebb legyen a világon. Az ő szemlélete fantasztikus az élsportban, mert arra ösztönzi az embereket, hogy a lehető legjobbat hozzák ki magukból.

Nem tudnám megmondani, mitől kerül egy csapat történelmi szintre. Szerintem nem az a kérdés, hogy mindent megnyerjünk, hanem az, hogy úgy meséljük el a történetünket, hogy az ne legyen erőltetett.

Nem tudom, hogyan fogunk néhány év múlva a Jumbo-Vismára tekinteni, talán majd úgy, mint az All Blacksre a rögbiben, vagy akár, mint Guardiola Barçájára. Talán így lesz. Az biztos, hogy a Jumbo-Visma nevet szerez magának a sport világában.

Nem, nem igazán. Elmerültem a saját életemben, amikor a csapatnál voltam. Nem voltam igazán elkötelezett... Mint mondtam, a saját nehézségeimmel voltam elfoglalva. Nehezen tudtam összeegyeztetni az ambícióimat azzal, hogy mit akarok a kerékpározáson túl, közben a csapat többi tagja nélkülem is folyamatosan fejlődött.

Kicsit kirekesztettnek érzi magát az ember, ha nem osztja ezt a mentalitást a mindennapi munkában, és nem sodródik ezzel a hullámmal, mert hát képtelen rá, hiszen a saját problémáinak a megoldásával van elfoglalva. Nem érzed ilyenkor magad a csapat részének.

Jól éreztem magam a Jumbo-Vismában, jóban voltam az emberekkel és a stábbal is, de nem éreztem, hogy része vagyok ennek a pozitív spriálnak. Hogy büszke vagyok-e, hogy a Jumbo-Visma versenyzője voltam? Nem, az az igazság, hogy nem igazán.

Igen, de előtte nyertem egy Girót és második lettem egy Touron... Jó voltam, persze, de nem azon a szinten, ahol szerettem volna lenni.

Remélem, hogy Sepp Kuss nyer. Nagyon bírom, ő egy nagyon jó srác, és még kitart az előnye is. Szerintem megcsinálja, és hát jelenleg a Jumbo-Visma döntheti el, hogy ki fog nyerni, ráadásul nagyon jó lenne három különböző versenyzővel megnyerni a három háromhetest, a Girót Rogliccsal, a Tourt Vingegaard-ral, most pedig a La Vueltát Kuss-szal... Szerintem is ez lenne a legjobb.

Forrás: Relevo

Elindult az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornája! Kövessetek minket a legfrissebb sporthírekért és a legmenőbb cikkekért, sőt, készülünk interaktív játékokkal, szavazásokkal is!