Pogačarék titka, Visma-visszaesés, lámpa kéne a bringákra – zseniális interjú Tom Dumoulinnel

Igen, nagyon hamar kialakult az álmom, hiszen láttam a legnagyobb sztárokat tekerni azokon az utakon, ahol minden nap jártam gyerekként. Aztán ezt az álmot meg is tudtam élni az első profi éveimben – emlékszem az első Tourra az Argos-Shimanóval, amikor Marcel Kittellel négy szakaszt nyertünk. Fontos szerepem volt a sprintvonatban, a többi szakaszon pedig azt csinálhattam, amit akartam, és élvezhettem a versenyzést. Most már elmondhatom, hogy az volt pályafutásom legjobb és legszebb időszaka.

Akkor még nem voltam befutott versenyző és nem voltam Giro-győztes. Senki sem nyaggatott. (nevet)

Erre most jövök rá, igen. (nevet) Egyszerűen nem bírtam tovább. Már semmit nem tudtam kihozni magamból. Úgy tudom a legjobban megmagyarázni, ha egy kirakós játékhoz, mondjuk a puzzle-höz hasonlítom. Az első években mindenkitől kaptam puzzle-darabkákat, az edzőmtől, a dietetikustól, a csapattársaktól. Ezeket magamnak kellett a helyére raknom, mindent magamnak kellett beilleszteni az időbeosztásomba. Ez viszont átalakult, és mindig valaki más kirakós játékának a darabkájává váltam. Én csak a végrehajtó fél voltam. A dietetikus például azt mondta, hogy így és így fogsz enni, az edző azt, hogy így és így fogsz edzeni vagy így és így fogsz versenyezni. Anélkül, hogy bárki is igazán megkérdezte volna, mi a véleményem. Ezen a ponton rekedtem meg és hagytam abba.

Én is felteszek magamnak kérdéseket, de a történetemet szeretném megtartani, mert biztosan vannak olyan versenyzők, akiknek tetszik az a megközelítés, ami nekem nem. Vingegaard például sokszor abból merít erőt, hogy az edzője többet tud, mint ő. Ez nálam nem így működött.

A legjobb versenyzők jelenleg valóban azok, akik a legjobban megtalálják az egyensúlyt. Pogačar és Van der Poel is olyan csapatba került fiatalon, ahol arra bátorították őket, hogy hallgassanak a saját érzéseikre. Mathieu továbbra is hatalmas önállósággal rendelkezik. Egészségesen étkezik, minden tudományt felhasznál, de ő maga dönti el, milyen versenyeken indul és milyeneken nem, hol akar jó lenni, és mikor megy el mondjuk egy hétre golfozni. Ha az ember úgy érzi, hogy ő a saját karrierjének a főnöke, akkor a falakon is át tud menni. Azoknál a csapatoknál és versenyzőknél, akik túlzásba viszik a tudományt, ez az érzés egyszerűen nincs meg.

Az adatvezérelt munkamódszerükkel évek óta óriási sikereket érnek el. Ez a megközelítés bizonyára sok versenyzőnél működik, de az olyanokat, mint van Empel, Cian Uijtdebroeks vagy épp Christophe Laporte, már egy ideje kezdik elveszíteni. A többség kevésbé teljesít jól – sőt, általánosságban elmondható, hogy csapatként sem teljesítenek úgy, mint a korábbi években. Minden csapatnak, de a Vismának különösen nagy kihívás lesz megtalálni az egyensúlyt az adatok-tudomány, valamint az emberi-edzői munka között.

Tudjátok, ki a legjobb szakember, akivel valaha együtt dolgoztam? Hendrik Werner, aki most a Boránál van. Mint borsó és a héja, úgy voltunk a Sunwebnél. Ő a legokosabb ember, akit ismerek. Mindent tud, de azt is érti, hogyan kell alkalmazni ezeket. Azt mondta A versenyzőnek: '42 perc bemelegítés, aztán 37 másodperces intervallok 507 wattos teljesítménnyel'. Azt mondta nekem: 'Tom, ma stimuláld az anaerob rendszert. Meglátod, hogyan fogod elérni ezt'. Szóval az volt az érzésem, hogy tényleg együtt dolgozunk.

Ez egy jó érv. Az összes csapatban, ahol versenyeztem, csak olyan emberekkel dolgoztam együtt, akik a legjobbat akarták nekem. Nem akarok senkit sem kritizálni. De ki ismeri a teljes képet? Egy edző mindent tud az edzésről, egy dietetikus mindent tud a táplálkozásról. De ki tudja megmondani egy versenyzőnek, aki nagy körversenyeket nyer vagy akar nyerni, hogy valójában mivel áll szemben? Ezt meg kell tapasztalnia.

Néhány évvel ezelőtt még nemet mondtam volna, mert tanulni akartam. Kárnak tartanám, ha nem adnám tovább a tapasztalataimat. Nem leszek rögtön csapatfőnök, az nem az én világom, de talán a versenyzők mentális segítéséért tudnék valamit tenni. Aktív versenyzőként valamilyen "imposztor-szindróma" volt bennem, az az érzés, hogy csak úgy teszek, mintha a kerékpársportba tartoznék. Sikeres lettem, elkezdtem pénzt keresni, és az emberek számára bálvány lettem, de magam számára mindig is a maastrichti Tom maradtam, egy egyszerű srác, aki a hobbijával szórakozott, és ami végül kicsúszott a kezéből.

Nagyon is tisztában voltam vele, hogy a kerékpározás egy őrült világ. Sokat hozott nekem, de ugyanakkor tudtam, hogy a "normális" életben is sokba kerül. Amikor a tenerifei magaslati edzőtáborban négy órakor az ágyban feküdtem és vártam a vacsorára, tényleg megfordult bennem: mit keresek itt? Szóval ezt a világot mindig távol tartottam magamtól, és egy kicsit ellenálltam.

És itt jön a lényeg: a visszavonulásomat követően egy idő után rájöttem, hogy nagyszerű karrierem volt, és nem akartam csak úgy becsukni magam mögött az ajtót. Ezért fogadtam egy DJ-t és kerestem egy helyszínt, majd egy nagy búcsúbulit itt Maastrichtban. Mindenkit meghívtam, akivel jóban voltam. Aznap este körülnéztem, és azt gondoltam: micsoda nagyszerű társaság van együtt! Mire fel volt tőlem ez a nagy ellenállás egész idő alatt? Azóta a kerékpársport sokkal inkább az én világom, mint azt valaha is gondoltam volna.

A Flandria napján például nem volt okom arra, hogy ott legyek, de a párommal és a korábbi sajtósommal, Bennie Ceulennel együtt mégis elmentem megnézni. Az egész napot azzal töltöttük, hogy minél több versenyzőt lássunk. Akkor újra annak a kisfiúnak éreztem magam, aki régen csodálattal nézte az Amstelt. Sajnálom, hogy mondjuk öt évvel korábban nem volt meg ez a felismerés, mert eléggé megnehezítettem magamnak a dolgokat. De az életben minden úgy történik, ahogyan történnie kell. Semmit sem tehetsz ellene, nem változtathatsz rajta.

Bocs, ez a válasz elég hosszúra sikeredett. (nevet)

Igen, Oscar. Nagyszerű srác.

Nem akarok olyan apa lenni, aki korlátozza a gyereke álmait, de nem ugrálnék örömömben. A kerékpársport veszélyes.

Rögtön két szuper egyszerű ötletem lenne. Az egyik: mi a f.szért nincs még lámpa a kerékpárokon?? Csak egy kis piros jelzőlámpa, ami hátul világít, amikor fékezel. Kötelező a forgalomban az autók, a kerékpárosok és a motorosok számára, de a versenyeken nem. Pedig biztos, hogy sokat számítana. Második pont: védőruha. Persze, szívás, ha a válladon és a csípődön lenne egy párnázott réteg, de valószínűleg lehetne olyat gyártani, ami kényelmes és szép is.

Nemrég egy amatőr gravelversenyen vettem részt az Egyesült Államokban. Az első lejtmenetben hirtelen mindenhol rajtszámokat láttam szétszórva, nyilván bukások miatt. Megijedtem. Rájöttem, hogy versenyzőként arra tanítottam magam, hogy elnyomjam ezt a félelmet. Versenyzőként az ember olyan üzemmódba kapcsolhat, hogy mindent blokkol, de egy amatőr versenyen egyáltalán nem akartam ilyet látni.

A Giant nagykövete vagyok, és szerettem volna belekóstolni a gravel világába. De ne aggódjatok, a 100 mérföldes, gyerekeknek szóló távon indulok, nem a 350 mérföldes teljes távon. És borotválatlan lábakkal fogok tekerni. Ez mindent elmond, amit tudni kell a szándékaimról.