„Ő az a srác, akiről lehetetlen rosszat mondani” - Girmay útja Eritreából a milliós profi szerződésig

Ezzel a mondattal jellemezte Biniam Girmay-t még a 2022-es Giro rajtja előtt Peák Barna, aki abban az idényben a Wanty versenyzője volt.

De honnan indult, és egyáltalán miért választotta a kerékpársportot Bini Girmay, aki akkora sztárrá vált a Gent-Wevelgem megnyerése után, hogy telefonszámot kellett cserélnie, és otthon, Aszmarában a szüleihez költözött, mivel a szurkolók megrohamozták a házát.

Jól tudjuk, az ország olasz múltja miatt Eritreában olyan az országúti kerékpár, mint a braziloknál a foci: egy vallás.

"Emlékszem, hogy apám minden júliusban ebéd után bekapcsolta a tévét és jött a Tour. Elmagyarázta, hogyan működik a verseny, és milyen nehéz egyáltalán szakaszt nyerni. Tisztán megvan Sagan 2011-es győzelme, mert neki nagy rajongója voltam. Aputól azt is megkérdeztem, hogy szerinte lenne-e esélyem arra, hogy eljussak a Tourra? Azt válaszolta, hogy bármi lehetséges, amíg elég keményen dolgozol” – elevenítette fel az első Tourhoz kapcsolódó emlékét Bini Girmay.

Hogyan és miért kezd el kerékpározni egy eritreai gyerek? Egyszerű, mert ez a legnépszerűbb sport az országomban. A futball nem jelent sokat, de az atléták, különösen a futók már nagy sztárok. De a kerékpározás szintjét semmi sem üti meg. A múlt örökségét ápoljuk, hiszen Eritrea Olaszország gyarmata volt. Ők hozták be a sportágat, és nagyon gyorsan átragadt a helyi lakosságra. Voltak egymás elleni versenyek is, amiken néha legyőztük az olaszokat, aztán 1945-ben már saját hivatalos kerékpáros csapattal rendelkeztük.

Azóta töretlen a népszerűség. Európában kevesen tudják, de nekünk is vannak saját klasszikusaink. Minden hétvégén, szinte mindenhol versenyek vannak, több tízezer nézővel. A Flandriáról például ne kérdezzetek az országban, helyette a Tour of Zoba Maekel számít az igazán nagy versenynek. Nem véletlen, hogy amióta Európában versenyzem, sokan könyörögnek nekem Eritreából, induljak inkább otthon.

Nekünk is megvannak a saját ikonjaink. Ami másnak Eddy Merckx vagy Lance Armstrong, az nekünk Yemane Negassi, aki az 1970-es években részt vehetett az olimpián és világbajnokságon is indult. Mindenki ismeri őt. És én is így, ezzel a tudással kezdtem el. Először 5 éves koromban ültem biciklin, aztán 12 lehettem, amikor montizni kezdtem, és 16 évesen indultam az első országúti versenyemen. Ez abszolút normálisnak számít Eritreában.

Édesapám ács, de imádja a bringázást, és ez az egész családra igaz. Így mondhatom, hogy kerékpáros családból származom. A tesóim is versenyeznek. Látták otthon, hogy tehetséges vagyok, és korán vettek nekem egy egész jó bringát. Egy Treket, 4500 euróért, ami elég sok pénznek számít Európában is, jól gondolom? Eritreában sok versenyt nyertem, a szövetség felfigyelt rám, és 2018-ban elmehettem a junior afrikai bajnokságára. Mindent megnyertem, amit csak lehetett: a mezőnyversenyt, az időfutamot és a csapatidőfutamot is.

Egy héttel később érkezett egy levél a szövetséghez: nem szeretnék véletlen bentlakásos iskolába költözni Svájcba, az UCI nemzetközi edzőközpontjába, ahol a kevésbé ismert kerékpáros országok fiatal tehetségei tanulnak és készülnek? Természetesen akartam, ki ne akarna? Ekkor döbbentem rá először, hogy talán egy nap ez lehet a hivatásom.

Eritreából Svájcba költözni egyfajta alkalmazkodás volt. Én hiszem, hogy alkalmazkodni jó. Persze nem az időjárás vagy az ételek miatt. (nevet) Júniusban érkeztem meg. Hiányzott a családom, a barátaim, szülővárosom, Asmara társadalmi élete. Otthon még mindig gyerek voltam, de hirtelen egy másik kultúrában találtam magam, más nyelvet hallottam, és csak telefonon keresztül tudtam tartani a kapcsolatot az otthoniakkal. Európa unalmasnak tűnt, de megtanultam versenyezni. Megtanultam, hogyan kell csapatban menni, hogyan kell bevenni egy kanyart, jó alapot kaptam. Közben sok időt töltöttem a szobámban. Honvágyam volt. Képzeljétek el a fordítottját: egy gyereket Európából Afrikába küldeni szintén nehéz lenne. Három hónap után mentem haza először.

Az a bizonyos meccs? (nevet) Furcsa, hogy minden belga újságíró folyamatosan erről beszél, de valóban, az első három Svájcban töltött hónapom alatt egyszer megelőztem Remco Evenepoelt. Az UCI-csapatunk akkoriban egy vegyes csapat volt, egy cseh, egy ruandai, két kolumbiai, egy ecuadori, egy mexikói és egy panamai versenyzővel. Mindannyian az UCI programjában voltunk, és együtt laktunk egy nagy lakásban Svájcban. Versenyeztünk Franciaországban és Belgiumban is, és korábban már többször nyertem, mint ahogy aznap is. Fogalmam sem volt, hogy kik a nagy nevek a junioroknál, senkit nem ismertem Európából, aztán kiderült, hogy megvertem a korosztályom nagy sztárját.

2019-ben nagy ígéretként tértem vissza Svájcba. Adott volt a tehetségem, ami abban az évben már januárban megmutatkozott, hiszen az eritreai válogatott színeiben a La Tropicale Amissa Bongón szakaszt nyertem. Ekkor versenyeztem életemben először az európai profik ellen, és sprintben azt az André Greipelt vertem meg, akit gyerekkoromban a tévében néztem a Touron. Bekerültem a nemzetközi sajtóba: én lettem az első 2000 után született versenyző, aki profi versenyen nyerni tudott.

A Delko, egy francia kontinentális csapat volt az első, amely profi szerződést adott nekem. Akkor még nem töltöttem be a húszat. Mindenben megfelelt nekem a helyzet: megkaptam a lehetőségeket, és azonnal dobogós helyeket hoztam francia és olasz versenyekről. Meglepetés: ezt mondják, amikor egy Afrikából érkező srác elér egy ilyen szintre.

De én nem így gondolom. Azért versenyzek, hogy nyerjek, nem azért, hogy csak simán ott legyek a mezőnybe. Akkor miért lepne meg engem, ha nyerek? Ráadásul az afrikai és az európai versenyek felépítésében nem olyan nagy a különbség, még akkor sem, ha Afrikában főleg nagy, egyenes utakon versenyzünk, és maximum 100 induló van, míg itt az utak szűkebbek, aminek a megszokásához, kitapasztalásához idő kell. De ha gyerekkorodban Afrikában folyamatosan kavicsos utakon tekersz a mountain bike-oddal, akkor a szűk flamand utakat is élvezheted.

Tavaly nyáron a Delko megoldhatatlan pénzügyi helyzetbe ütközött. Furcsa ezt mondani, de ez volt a szerencsém. A Wanty felvette velem a kapcsolatot, és hirtelen a legnagyobb versenyeken, egy WorldTour-sorban találtam magam. Belgium szerencsét hoz nekem. Alig pár héttel azok után, hogy aláírtam a Wantynál, második lettem a leuveni U23-as vb-n. Ez volt Eritrea első érme vb-kről. Otthon megőrültek, nagyjából hasonlóan, mint 2015-ben Teklehaimanot pöttyös trikójánál. Azóta az egész ország ismeri őt, még azok is, akik egyébként nem követik a sportágat. Híresebb, mint mondjuk amennyire Belgiumban Van Aert híres.

Én még nem vagyok ilyen szinten, bár soha nem fogom elfelejteni, amikor hazamentem a vb után. Nyitott autóban mentem végig a fővároson, ami egyben ugye a szülővárosom is, az elnök fogadott, és ezrek sorakoztak az utcákon. Hihetetlen volt.

A 2022-es szezon a Gent-Wevelgem és a Giro szakaszgyőzelem miatt marad örökké felejthetetlen számára, meg persze a pezsgősdugó miatt, ami Bini versenyének végét jelentette. A sikeres év végén vitte volna az Ineos, ő azonban 1,2 millió eurós éves fizetésért maradt a belga csapatnál. Amely elég jó üzletet csinált azzal, hogy 2021 augusztusában a Delko-Marseille megszűnése után mindössze 70.000 euróért lecsapott erre a kivételes tehetségű srácra.

A tavalyi éve az irreálisan magas elvárások és pár bukás miatt elég felejthetőre sikerült, mint ahogy a májusi Girót sem tudta befejezni sérülés miatt. Ki tudja, ha a 4. szakaszon nincs az a dupla bukás és eljut Rómáig, el sem hozzák a Tourra.

Forrás: HLN.be, Cyclingnews