Baszk büszkeség, identitás, narancssárga tömeg – így jutott egy kávéházi álom a bringázás csúcsára

Egy nappal a 80. születésnapja előtt Miguel Madariaga boldogan mosolyogva fogadta a L’Équipe újságíróját, és olyan vidáman adott interjút, mintha a nyolcan év nem mögötte, hanem még előtte lenne. A jókedvét a családjából hozta, szerény körülmények között nőtt fel, már 16 évesen tengerésznek állt egy tengerhajón, majd taxizni kezdett, de egy dolog végig elkísérte az útján: Baszkföld és a kerékpározás iránti szenvedélye.

Ez a történet eddig sok más rajongóéhoz egészen hasonló lehet, de amivel Madariaga úr végérvényesen beírta magát az országúti bringázás történelemkönyvébe az az, hogy ő volt, aki feltette Baszkföldet a sportág térképére, és megszerezte a nemzetközi elismertséget a régió sportolóinak. Madariaga 1994-ben indította útjára az először még némileg erőltetettnek tűnő projektjét, hogy kizárólag a régióból származó versenyzők részére létrehozott alapítványon keresztül a sportág csúcsára juttassa a helyi bringásokat. A terv aztán egy igazán ütős, narancssárga csapat formájában vált valósággá, ez volt az Euskaltel-Euskadi, ami a kétezres években a mezőny egyik meghatározó szereplője lett.

„Az Euskadi Kerékpáros Alapítvány ötlete egy lourdes-i kávézóban született meg az 1992-es Tour egyik szakaszán" – emlékszik vissza Don Miguel a kezdetekre. "Az egész egy beszélgetéssel kezdődött José Alberto Praderával, Bizkaia egyik vezető politikusával, akinek a sofőrje voltam akkoriban. Megkérdezte tőlem, hogy megvalósítható lenne-e egy profi baszk csapat ötlete. Azt válaszoltam, hogy igen, de azért elég nehéznek tűnik. Őt viszont ez nem zavarta, felhozta példaként az Athletic Bilbao fociklubot, ahol csak Baszkföldön született, vagy ott nevelkedett játékosok vannak a keretben, miért is ne lehetne?"

A baszkok pedig igencsak keményfejűek, amit kigondolnak, azt nem is hagyják annyiban, így a kis pireneusi kávézóban megálmodott ötlet – szinte a csodával határos módon – 1994-re valósággá vált.

Madariagának bőven volt tapasztalata, így ő lett az ügyvezető, de nemcsak a környékbeli amatőr csapatoknál való ténykedése miatt került ebbe a pozícióba, hanem mert elég jól be volt ágyazva a helyi politikába, a kapcsolatrendszere pedig felbecsülhetetlen értéknek bizonyult. Össze is raktak egy ütemtervet, adományokat gyűjtöttek, majd megérkeztek az első bringások is: tizenöten voltak, nyolc újonc és olyan nevek is, mint Roberto Laiseka, Pello Ruiz-Cabestany és Ruben Gorospe. Hirtelen rájöttek, hogy nem kis meló áll a csapat előtt.

„Persze, ahogy az lenni szokott, megjelentek olyan emberek a szervezet környékén, akik a csapat költségvetéséből akartak lecsippenteni fizetést maguknak, miközben mi még azt sem tudtuk, mennyit fognak kapni a versenyzőink" – meséli Madariaga. „Szerencsére Pradera képviselő gyorsan közbelépett. Ennek ellenére az első szezon anyagilag különösen nehéz volt, a második év elején pedig jó nagy lyukakat találtunk a költségvetésünkben. Jelzálog, hitelek, személyes adósságok, minden a nyakunkban volt, az egy igazán nehéz időszak volt."

A nagy baszk bringás projekt megálmodójának még most is könnyek szöknek a szemébe, amikor a csapat első szárnypróbálgatásait idézi fel. Végig kitartott a céljai mellett, az égiekhez imádkozott: vagy azért, hogy csoda történjen, vagy hogy legalább a megpróbáltatásoknak vége legyen.

A csoda (vagy a megpróbáltatások vége) némi politikai segítség révén érkezett meg, méghozzá az Euskaltel, a baszk regionális telefontársaság támogatásának formájában. A szponzor 1997-es felbukkanásával a csapatnak sikerült megteremtenie egy olyan gazdasági egyensúlyt, amivel már jóval stabilabbnak tűntek az alapok, mint előtte.

„Addigra a Vueltát már megjártuk, de tudtam, hogy a Touron való részvétel nélkül egyszerűen nem fogunk tudni túlélni” – meséli Madariaga. „Jean-Marie Leblanc-kal és Jean-François Pescheux-val 1999-ben találkozhattam először. Ismerték a csapatunk történetét, figyelemmel kísérték az eredményeinket, úgyhogy nem adhattuk fel a reményt, hogy eljutunk majd a Tourra.”

Az egykori taxisofőr kívánsága 2001 nyarán teljesült. Az Euskaltelt fennállása óta először meghívták a Tour de France-ra, a csapat egycsapásra a baszkok büszkeségévé vált, amerre ment a mezőny, arra hömpölygött a narancssárga tömeg, ami azonnal az identitás részévé vált.

De nem csak a szurkolók jutalmazták meg Madariagát és a csapatot a kitartásukért, Roberto Laiseka a mezőnyben is villantott: a Luz-Ardidenen megszerezte a csapat első győzelmét is.

„Csodálatos és felejthetetlen nap volt az, több ezer narancssárgába öltözött szurkolóval” – emlékszik vissza az egykori menedzser. „Anélkül a meghívó nélkül nem lett volna jövője a csapatnak.”

Madariaga hangja még mindig elcsuklik, ahogy felidézi ezeket az emlékeket. Sikerült olyan messzire kormányoznia a csapatát, amennyire csak tudta, és rendkívül büszke arra, hogy 2005-ben a World Tourig vitte az Euskadit, ráadásul olyan embereket irányított, mint a Gonzalez de Galdeano testvérek, Inigo Cuesta, Joseba Beloki, David Etxebarria, Iban Mayo, Haimar Zubeldia, Samuel Sanchez vagy Igor Anton.

Tizenkét Tour de France-részvétel és összesen tizenhét év után az Euskadi alapítvány megálmodója 2013 augusztusában szinte tehetetlenül nézte végig, ahogy a felépített birodalma hanyatlásnak indult. A külföldi versenyzők érkezésével a baszk csapat végül elvesztette a lelkét, azt, ami az első pillanattól kezdve hajtotta, végül a megszűnése elkerülhetetlenné vált.

„Már 2011-ben rájöttem, hogy nem fogom sokáig bírni” – sóhajtott Madariaga. „Az Euskaltelnél olyan emberek akarták átvenni az irányítást, akiknek semmilyen felelősségük nem volt, úgyhogy én azt mondtam: ’Ha kell a csapat, tessék, itt van!’”

„Belefáradtam abba, hogy minden évben kopogtatnom kell, hogy valahogy összekalapozzam a költségvetést. Főleg, ha ezzel azoknak lesz jó, akik a halálomat akarják, így nem nagyon volt értelme folytatni. Hétmillió eurós költségvetéssel hagytam ott a csapatot, ami 2013-ban, mintegy tizenkétmillió eurót eltapsolva lehúzta a rolót. Nélkülem.” – möndja Madariaga.

A baszk ex-menedzsernek még ma is keserű emlékei vannak azokból az időkből, ráadásul ott motoszkál a fejében a gondolat, hogy egyesek szándékosan akarták tönkre tenni a munkáját.

2020 óta az Euskaltel-Euskadi csapatának egy újraalakított verziója próbál gyökeret verni a mezőnyben, de ennek a projektnek Madariaga már a közelébe se megy.

„Nem áll jól a baszk kerékpársport szénája” – mondja.

Miközben a Jesus Ezkurdia által vezetett csapat 1.1-es, leginkább spanyolországi versenyeken indul, az egykori főnök most egy szerény irodában, a Bilbao melletti Derióban egy olyan vállalkozást vezet, ahol fiatalokat tanítanak bringázni, de még mindig tele van új ötletekkel.

„Az, hogy idén a Tour Baszkföldről indul, azért is lehet, mert az Euskaltel csapata letette a névjegyét a kerékpársportban” – összegez Madariaga. „Büszke vagyok arra, hogy részese lehettem ennek a történetnek, még akkor is, ha ezt egyesek még mindig nehezen ismerik el.”