Meghallgattattak a női kerékpárosok imái: végre visszakapják saját Tour de France-ukat

1984. július 22., Párizs. Egy örömmámorban úszó amerikai hölgy, Marianne Martin felállhat a párizsi dobogóra a sorozatban második győzelmét ünneplő Laurent Fignon mellé, és mindketten a magasba emelik a trófeát. Mellettük sorakozik Párizs főpolgármestere, Jacques Chirac és az újonnan megválasztott francia elnök, Laurent Fibus, akik együtt tapsolnak a Champs-Élyseés-n összegyűlt tömeggel ezen a történelmi vasárnapon: először díjazzák egyszerre a Tour de France női és férfi bajnokát.

„Mesés volt; a nevemet is felfestették az útra” – idézi fel Martin. „Az mondjuk vicces volt, hogy amikor a fejem fölé emeltem a trófeát, olyan széles volt az alja, hogy végig attól féltem, elejtem. Apukám nagy meglepetésre eljött Franciaországba, hogy megnézzem engem, és átugrott a ’Tilos a belépés’ feliratú kordonokon, miközben azt üvöltötte az őröknek, hogy ’Moi, papa!’ Szürreális élmény volt, de egyben csodálatos is.”

Az 1984-es Tour de France Féminin 1066 kilométert ölelt fel, amit 18 szakaszba sűrítettek, az utolsó 50-80 km-t pedig mindig ugyanazon az útvonalon tették meg a hölgyek, mint a férfiak, csak épp néhány órával előttük értek célba. Összetett győzelmével Marianne Martin lett az első amerikai kerékpáros, aki megnyerte a Tour de France-t – két évvel megelőzve Greg LeMondot – és ellentétben a korábban rendezett versenyekkel, ez a női francia kör hivatalosan is Tour égisze alá tartozott. De hogy jutottunk el idáig, és hová tűnt mindez?

A legelső női Tour de France szervezését a L’Auto nevű napilap újságírója, Jean Leulliot vállalta magára 1955-ben. Az öt szakaszból álló, 373 kilométert lefedő verseny javarészt Párizs külvárosaiban és Normandiában zajlott, 41-en sorakoztak fel a rajtnál, és végül a Man-szigetekről érkező Millie Robinson lett a győztes. Habár voltak az utak mellett szurkolók, a viadal inkább tűnt afféle bazári látványosságnak, mint profi sporteseménynek, és mivel a sajtóban sem vert nagy hullámokat, a versenyt parkolópályára tették. Újjáélesztéséhez több párhuzamos folyamat is hozzájárult, de így is csaknem 30 évet kellett rá várni.

Egyrészt a férfi Tour népszerűsége jelentősen visszaesett, olyannyira, hogy az 1970-es években komoly reformra szánták el magukat a szervezők: először hívtak meg a versenyre kolumbiai, mexikói, ausztrál, valamint USA-beli kerékpárosokat, ezzel is tovább színesítve a mezőnyt.

Másrészt a ’80-as évek elején kilőtt a női kerékpárversenyzés népszerűsége Észak-Amerikában. A Coors Classic nevű többnapos (koedukált) viadal presztízse egyre nőtt, míg 1984-ben, Los Angelesben debütált az olimpia programjában a női mezőnyverseny. Emellett pedig fontos, hogy az akkori francia szocialista kormány, élén Fabius elnökkel felkarolta és kiemelten támogatta a női sport ügyét.

Az ASO elődszervezete, a Société du Tour de France ennek nyomán tárgyalásokba kezdett, és 1984 tavaszán a Tour társigazgatója, Félix Lévitan az egybegyűlt újságírók nagy megdöbbenésére bejelentette a női Tour de France reneszánszát.

Így tehát 1984. június 29-én egy 36 fős mezőny nekivágott a feltámasztott női Tournak, amit forradalmi izgalom és bizonytalanság egyszerre övezett.

„Mi, versenyzők abszolút naivan álltunk hozzá” – mondja a brit Clare Greenwood, aki hetedikként zárt. „Fogalmam sem volt, mire számítsak.”

Az alulfinanszírozottság, a logisztikai nehézségek és az előre lesajnált mezőny ellenére – „A szervezők fejében meg se fordult, hogy célba érünk” – a verseny óriási sikernek bizonyult, amit a fokozott médiafigyelem is elősegített. A britek kifejezetten lelkesek voltak.

„A négyes csatorna (Channel 4) élőben közvetítette a Tourt, a Guardian pedig minden nap tudósított a női versenyről” – emeli ki Greenwood. „Amikor hazaértem Nagy-Britanniába és beszálltam egy taxiba, a sofőr rámnézett és azt mondta: ’Tudom ám, hogy ki vagy! Olvastam rólad az újságban. Minden nap benne voltál az újságban, többször, mint Diana hercegné!’ Nos, ezt nem sok ember mondhatta el magáról akkoriban.”

Akárhogy is, az 1984-ben győztes Martin a mai árfolyamokkal számolva csupán nagyjából 1 000 eurót tehetett zsebre, ami az utazási költségek fedezésére sem volt elég: az amerikai teljesen lemerítette a hitelkártyáját franciaországi tartózkodása alatt, és egy évébe tellett, mire törleszteni tudta adósságait. Csak összevetésként, Laurent Fignon 45 000 eurót kaszált. De Martint ez sem tántorította el.

Habár a szurkolók körében látszólag nagy sikert aratott, a későbbi kiírások során megsokasodtak a negatív hangok. Fignon egyenesen „röhejesnek” titulálta a női kerékpársportot, míg Marc Madiot, korábbi kétszeres Roubaix-győztes, az FDJ jelenlegi csapatfőnöke egy szakasz után azt találta mondani, „Szerintem a versenykerékpáron ülő nők látványa visszataszító”. A feldühödött francia közönség másnap reagált is a kijelentésre: kifeszítettek egy molinót, melyre azt írták: ’Marc Madiot egy bunkó’.

A kulisszák mögött a Société du Tour de France, a francia kerékpáros szövetség (FIAC) és az UCI folyamatos tárgyalásokat folytatott a női Tour jövőjéről. Az UCI nem volt meggyőződve arról, hogy a sportnak valóban szüksége van a női kiadásra, és noha a FIAC támogatta volna a folytatást, arra már ők sem adták áldásukat, hogy a szabályzatukban szereplő 12 szakasznál hosszabbak legyenek a versenyek.

Ezen a ponton Lévitan, aki makacsul ragaszkodott a 18 szakaszos verzióhoz, azzal fenyegetett, hogy rögtön az első (újra)kiírás után felfüggeszti a versenyt. A szervezőknek aztán mégis sikerült találniuk egy kiskaput, amivel kicselezhették a szabályokat, magyarázza a Tour akkori igazgató-helyettese, Xavier Louy.

Azonban, ahogy az a kerékpársportban lenni szokott, végül a pénz diktált.

„Elképesztően drága projekt volt” – ismeri el Louy. „A közönség imádta, hiszen olyan sztárok indultak rajta, mint például Jeannie Longo, de hamar kifutottunk a pénzből. Alig találtunk szponzorokat, és ha belegondolunk, milyen összegeket emészt fel a szállás, a rendőrség és az orvosi stáb biztosítása, így lehetetlen volt egy nyereséges versenysorozatot működtetni.”

A Tour de France Féminin 1989-ben, hat kiírás után szűnt meg létezni, amint Lévitan és Louy távozott az igazgatói posztokról. A francia kör új első embere, Jean-Marie Leblanc egy Tour de la CEE nevű versennyel (a CEE az Európai Gazdasági Közösséget jelöli) igyekezett betölteni az űrt, melyet azonban a megszokott júliusi dátum helyett szeptemberre ütemeztek át. Greenwood itt is rajthoz állt, de leginkább az országok közötti ingázásra emlékszik belőle – akár egy-egy szakaszon belül is.

Miután Leblanc versenye befuccsolt, 1993-ban egy újságíró, Pierre Boué megalapította a Tour Cycliste Féminint, melyet igencsak szűkös büdzsével, állandó érdekütközések és egyre növekvő adósságok közepette próbált életben tartani. A vonalvezetés attól függött, hogy mely francia régió volt hajlandó fogadni a mezőnyt, így az etapok közötti transzferek meghaladhatták a 300 kilométert. A versenybringákat úgy dobálták fel a teherautókra, akár egy diszkont légitársaság rakodói, és sokszor előfordult, hogy nem fizették ki a szerény pénzdíjakat sem. De az utolsó szöget akkor verték be a hivatalos női Tour de France koporsójába, amikor megtiltották Bouénak, hogy használja a ’Tour’ márkanevet – mondhatni, a versenyt megfosztották Tour jellegétől. A Société du Tour de France ugyanis időközben kihátrált a rendezésből, és a szerzői jogok megsértésére hivatkozva pert nyert.

1998-ban a versenyt La Grande Boucle Féminine-re keresztelték át és 14 szakaszt foglalt magába, ugyanakkor már egyik jelentős szervezet támogatását sem élvezte, és jócskán elmaradt 1980-as évek kiírásainak elsöprő sikerétől.

A korábbi profi versenyző, Ina-Yoko Teutenberg, aki jelenleg a Trek-Segafredo sportigazgatójaként dolgozik, így emlékszik vissza: „A Grande Boucle-t horrorisztikus szervezés jellemezte a kibírhatatlanul hosszú transzferek és a lepukkant szálláshelyek miatt. Csak nagyon kevesen jöttek ki szurkolni. Pénznyereményt is alig-alig kaptunk, szóval én inkább Amerikában versenyeztem, mert ott igazán nagylelkű volt a díjazás. Az olyan versenyzők, mint én, kénytelenek voltak munkát keresni a holtszezonban, hogy el tudják tartani magukat.”

A kétezres évek elején újabb mélypontra jutott a női Tour története. A Grande Boucle ugyan 2009-ig elbukdácsolt, ám eközben felértékelődtek olyan, alacsonyabban jegyzett franciaországi UCI-versenyek, mint például a Route de France (2006-2016) vagy – különösképp – a Tour de L’Aude (1985-2010), melyek presztízsüket tekintve csakhamar túl is szárnyalták a TdF utódját. Jóllehet, a három közül egyik viadal sem tudott tíz szakasznál többet felmutatni, és egyik sem bírt a Tour de France hivatalos licenszével. Ez az áldatlan állapot addig tartott, mígnem az ASO feltűnt a színen, bejelentve a már számunkra is ismerős La Course by Le Tour de France indulását: egy csupán egynapos versenyét, melyet rendre a férfiak Tourja alatt bonyolítottak le. Ám a versenyzők körében ez több bosszúságot szült, mint örömöt.

A 2020-as kiírás győztese, Lizzie Deignan – aki a legendás Marianne Vos-t sprintelte le centikkel Nizzában – nyilatkozatában újfent egy többnapos Tour létrehozását szorgalmazta: „A Tour de France a világ legnagyobb versenye és ez vonzza a legnagyobb érdeklődést is, szóval persze, természetesen szeretnék egy női Tourt.”

Úgy tűnik, a sárga trikóról álmodó hölgyek imái végre meghallgatásra kerültek: idén július 24-én, 39 évvel és két nappal azután, hogy Marianne Martin a férfi bajnokkal együtt léphetett fel a párizsi dobogóra, a női Tour de France visszatér. A Tour de France Femmes mezőnye épp azon a napon fog kigurulni Párizsból, amikor a férfiak megérkeznek oda. Igaz, a női verseny mindössze 1029 kilométer hosszú lesz és 8 szakaszból állt majd, de reméljük, ez még csak a kezdet.

via Cyclist magazin