Tom Boonen: „Letolt gatyával kellett a közvélemény előtt felnőnöm”

Így van. A dolog kényelmetlen, de szerencsére más maradandó sérülésem nincs. Az agyamban vérömleny keletkezett, a bal fülemben 70 decibellel kevesebbet hallok a magas hangoknál, és ráadásul azóta állandó fülzúgásom is van. A jobb fülemmel továbbra is élesen hallok, és amikor a hallókészülék benn van, felerősíti ugyan a hangokat, de a fejemben elég furán csapódik le az egész. Amikor először autóba ültem, nem találtam az irányokat, de szerencsére ez azóta elmúlt.

Amikor jönnek a tavaszi klasszikusok, akkor azokra azért figyelek, de a kerékpár már egy lezárt fejezet az életemben. Emlékszem persze a nagy győzelmeimre, a fontos momentumokra, és büszke és vagyok a karrieremre, de nem ragadtam bele, sosem akartam például csapatfőnök lenni. Persze ki tudja, soha ne mondd, hogy soha.

Ez egy kiváló start-up, gyorsan fejlődik a cég, nagyon izgalmas az egész. Vezeték nélküli váltórendszerekkel foglalkozunk.

Rettentően fontos a számomra. Nem csak maga a versenyzés, hanem a szponzorok keresésétől kezdve a technikai rész is, minden. Imádok győzni, elsőként áthaladni a célvonalon.

Így van! A győzelem öröme itt is elképesztő. Amikor nyerek, ki tudnék ugrani az autóból, annyira boldog vagyok. Az álmom továbbra is az, hogy részt vegyek a Le Mans 24-en.

Kevésbé, mint a kerékpár. Nézzük csak meg, mi van a Touron. Igazából szerintem a kerékpár a létező legveszélyesebb sport. Nem volt nap, hogy ne éreztem volna azt, hogy itt meg ott mekkora mázlim volt. Nem ritkán az is eszembe jutott, hogy akár meg is halhattam volna. Zsúfolt városközpont, szűk utak, forgalomlassítók mindenhol. Mindezek mellé stresszes és zaklatott sofőrök az utakon. Húsz éve azért könnyebb volt még. És őszintén szólva a telefonok sem segítenek a helyzeten, ugyanis szinte mindenki a kijelzőjét bámulja. Manapság a hátadon is szemed kell, hogy legyen. És kell egy jó adag szerencse is.

Persze, imádtam. Mindent tudtam. Az egyik edzőtáborban azt javasoltam, hogy minden versenyző egy mérnökkel együtt rakjon össze egy kerékpárt afféle délutáni elfoglaltság gyanánt. A dologból végül nem lett semmi, mert sokan egyáltalán nem értettek hozzá. Pedig sokszor hasznos, mert ha gond van, pontosabban el tudod mondani, mi a probléma. Ez sokat segít a szerelőknek, és plusz pont egy versenyzőnél. Én amúgy mindent imádok, amivel versenyezni lehet. Még a robogót is. Szeretem kitolni a határokat, amennyire csak lehet.

Elismerem, fiatalon szerettem gyorsan hajtani, el is vették a jogsimat elég hosszú időre. Aztán másnap ezt megírták az újságok, és egész Flandria tudomást szerzett róla. Az előttem lévőknek, Museeuw-nak és Van Petegemnek szerencséje volt, ők még csak a sportoldalakon voltak ott, de az internettel minden megváltozott. Így aztán mindenki láthatta a stiklijeimet, pedig én csak fiatal akartam lenni.

Lehet. Mindenesetre letolt gatyával kellett a közvélemény előtt felnőnöm. Mindent tudtak rólam. A saját káromon kellett megkomolyodnom. Én pedig nem akartam mást, csak jól érezni magam, ahogy a többi korombeli srác.

A közúton, mint egy nagypapa. De tényleg. Ha elkapnak, ami nem gyakran történik meg, akkor az azért van, mert 57-tel mentem ott, ahol csak 50-nel lehetett volna. De most komolyan, minek veszélyeztessem a magam és a mások testi épségét? Összességében óvatos, előzékeny sofőr vagyok. De más szempontból is visszább vettem. Már nincs meg a Ferrarim sem, egy BMW M5-össel járok.

Nincs, de szeretem most is a kocsikat. Megvan a régi Porschém, az 1993 911 Turbo, amit hét éve vettem. Tudod, a Porsche, a Bad Boys című filmből, ami a gyerekkori álmom volt. Régi jószág, de jó ez így, a vadulást a versenypályára tartogatom.

Ezzel küszködtem egy darabig. Befejezed a versenyzést, és azt mondod magadnak, oké, akkor ennyi volt. Majdnem 25 év van az ember mögött ilyenkor. Én ugyanis már 13 évesen tudtam az utam, más meg 18 évesen is csak keresi a helyét. Sőt, sokan 30 pluszosan sem tudják még, mi legyen velük. Amikor abbahagytam a kerót, keresnem kellett valamit, ami hív, amire rákattanok. Boldog vagyok, hogy megtaláltam ezt az érzést az autóversenyzésben.

Egyértelműen. Nagyon hálás vagyok Lore-nak ezért. Mellette és általa lettem az a férfi, aki ma vagyok. Volt idő, amikor ezt nem láttam ilyen tisztán, de most már tudom. A lányaimat is imádom, egypetéjű ikrek, szóval külsőre szinte egyformák. Más szempontból meg tök mások. Valentine a csajosabb, de ő a vagányabb is, nem fél semmitől. Jacqueline deszkázik, divatos, szereti a feketét, de ő félénkebb.

Mint mindenki, én is remélem, hogy jó. Nem igazán vagyok szigorú. Én inkább abban hiszek, hogy úgy kell élni, hogy az jó példa lehessen a számukra. Abban is hiszek, hogy meg kell próbálni nekik mindent elmagyarázni. Én régen nagyon utáltam, hogy a ’Miért?’ kérdésre ’Azért’ volt a válasz. Szerintem minden kérdésükre van válasz. De ha nem tudod, azt is meg lehet mondani.

Lore-nak volt egy vetélése hét vagy nyolc hetesen. Ezt viszonylag könnyen feldolgoztuk. Úgy fogtuk fel, hogy még nem álltunk készen. A második esetben más volt a helyzet. Titokban akartuk tartani a terhességet, aztán egy újság nyomást gyakorolt ránk, hogy nyilvánosságra hozza a dolgot. Végül inkább mi magunk jelentettük be.

Túl voltunk a 12-13. héten, úgy tűnt, a kockázatos időszak már mögöttünk, de két héttel később egy újabb vizsgálat azt állapította meg, hogy a kicsi szíve nem ver. Ezt borzalmas volt átélni. Lore-nak meg kellett szülnie a babát, miközben a teste még nem állt készen. Iszonyú volt. Utána dönthettünk, hogy megnézzük-e őt vagy sem. Először reflexből nemet mondtunk, de aztán mégis megtettük… Ha eszembe jut a két kis keze, ma is nagyon rosszul érzem magam. Ma is emlékszem az arcára. A lányok is tudják, mi történt, gyakran mondják, hogy tulajdonképpen négyen testvérek. Nevet is adtunk a kicsinek, de Lore-ral úgy döntöttünk, hogy ezt nem mondjuk el senkinek.

Igen, néhány nappal később Waregemben ott voltam a startnál. Lore húsz órát vajúdott, két napot benn voltunk a kórházban, ott volt a gyász, úgyhogy padlón voltam. Lelkileg végtelenül kimerültem. Kemény dolog volt újra versenyezni, de az élet megy tovább.

Persze rossz volt, amikor az újságírók azt írták hetekkel később, hogy nem volt valami jó tavaszom. Mégis mit vártak? Persze szerencsére nagyon sok támogatást is kaptunk. Rengetegen jöttek oda hozzám, és mondták, hogy megértik a fájdalmunkat, sokan elmondták azt is, hogy ők is hasonlón mentek keresztül.

Igazából nem. Lore jól érezte magát, igaz, nem volt egyszerű terhesség. Két hónap fekvés a kórházban, végül császármetszés, ráadásul a lányok hat héttel előbb érkeztek. Nem volt könnyű, de szerencsére az ember viszonylag hamar túljut a fájdalmon, és inkább az örömteli pillanatokra koncentrál. A viszontagságok csak megerősítették a Lore-ral való kapcsolatomat. Szavak nélkül értjük egymást.

Így van. Megyünk a flow-val. Egyre inkább hiszek benne, hogy hagyni kell, hadd történjen minden úgy, ahogy történnie kell. Ha túlságosan rágörcsölsz valamire, az tuti nem fog működni. Csak a flow, és akkor minden rendben lesz.

via Het Nieuwsblad