Hogyan lett a kerékpárosok Kékszalagjából egy "napi buta statisztika"?

– mondta el nem ítélhető módon Matteo Trentin a Ruban Jaune-ról 2015-ben. Noha talán ez az egyik legnehezebben elnyerhető díj a kerékpársportban, de az odaítélése olyannyira homályos és követhetetlen a mai versenyzők számára, hogy aki megszerzi a szalagot (és később szólnak neki erről), többnyire ugyanígy, felvont szemöldökökkel reagál.

Amikor a Tour de France atyja, Henri Desgrange 1936-ban megálmodta a Sárga szalagot, még kétségtelenül nagyobb presztízse volt az efféle díjaknak, sőt, a franciáknál akkoriban egyenesen nemzeti ügynek számított a szalagszerzés. Az 1930-as években a Normandie és a Queen Mary volt a nagyvizek Alfredo Bindája és Gino Bartalija. A francia és a brit luxus óceánjáró hatalmas meccsben volt a patinás Kék szalag-díj (Blue Riband, ebből jön egyébként a balatoni Kékszalag Nagydíj neve is) elhódításáért, melyet az Atlanti-óceánt leggyorsabban átszelő, menetrend szerint közlekedő személyszállító hajó kaphatott meg. Amikor az elegáns Normandie elhagyta Le Havre kikötőjét 1935 nyarán, hogy New Yorkba érve visszaszerezze Franciaországnak a dicsőséget, ötvenezres tömeg integetett neki a mólóról.

Látva ezt a felhajtást, a vérbeli üzletember Desgrange fejében kigyulladt a lámpa, és hogy tovább népszerűsítse L’Auto nevű lapját, a következő évben megalkotta a kerékpársport válaszát a Kék szalagra. Az újonnan létrehozott díj, ahogy kitalálója fogalmazott akkoriban, annak a kerékpárosnak jár majd, aki megdönti a leggyorsabb átlagot bármely 200 kilométernél hosszabb szakaszon vagy versenyen. A távot – az utasítások szerint – akkurátusan kell lemérni, az időt pedig nem is egy, hanem mindig két független szakembernek kell hitelesítenie, természetesen tűpontosan kalibrált eszközökkel.

Mióta a belga Gus Danneels elsőként megszerezte a Ruban Jaune-t az 1936-os Paris-Tours-győzelemmel, a díj mindössze tizenkét alkalommal cserélt gazdát. A szalagot a kerékpársport korszakos figurái birtokolták az idők során, viszont senki sem tudta egynél többször elnyerni. Ilyen szempontból talán nagyobb hírverést és rangot érdemelne a mindmáig létező Ruban Jaune, a francia sajtó azonban hiába igyekezett ráaggatni a „mitikus” jelzőt, a rajongók és a mindenkori mezőny sosem tekintett rá Szent Grálként. Ehelyett megmaradt amolyan statisztikai csemegének, amit alkalomadtán elő lehet húzni a kalapból. De vajon miért alakult ez így?

A legfőbb probléma talán az, hogy amíg a Normandie és a Queen Mary kifejezetten azzal a céllal szelte át az óceánt, hogy elhódítsa a Kék szalagot, a Sárga szalagot csupán véletlenül és mellékesen, amolyan bónuszként nyeri el valaki. Ahogy Trentin is fogalmazott, amikor „ráhullott” a díj, „ez nem olyasmi, amivel előzetesen számol az ember. Egyszerűen csak te kerültél ki győztesen egy őrült versenynapból.”

Meg aztán ott van maga a trófea – vagy inkább annak hiánya. Itt bukott el végleg Desgrange nagy találmánya. A Kék szalagot aktuálisan birtokló hajó ugyanis egy 30 méter hosszú azúrkék árbócszalagot vonhatott fel, amit nehéz lett volna nem észrevenni. Nyilván ekkora volumenekben nem lehet gondolkodni kerékpárversenyzők esetében, viszont a francia laptulajdonos sosem talált erre praktikus és működőképes megoldást. Miután Jules Rossi elnyerte a Sárga szalagot az 1938-as Paris-Tours-on, a kerékpárgyártója egy olyan poszterrel rukkolt elő, ahol az olasz versenyző a feje fölött egy hatalmas sárga szalagot lobogtatva ünnepli a győzelmét. Ez az egyetlen fellelhető nyoma annak, hogy valaha is kiosztottak bármiféle fizikai díjat a Ruban Jaune tulajdonosának, viszont mivel ez csupán egy újságban megjelent festmény, talán igaz se volt. Elvégre mit is kezdene egy profi kerékpáros egy igazi szalaggal? Tűzze a mezére? Netán tekerje a kormányra?

Nem véletlenül jön elő sokadjára is a Paris-Tours a Ruban Jaune-nal kapcsolatban, a Sárga szalagot ugyanis kilenc alkalommal szerezte meg ennek a francia egynaposnak a győztese. Amikor Danneels és Rossi rekordátlagot ért el az Avenue de Grammont-on, a versenyt még tavasszal rendezték, rendszerint borzalmas időjárási körülmények mellett. 1952-ben a Paris-Tours-t aztán októberre csúsztatták, amikor az idő még kellemesebb, a Loire völgye mentén fújó, dominánsan keleti szelek pedig szinte végigtolják a mezőnyt a túlnyomóan sík útvonalon. Ezért is mondják rá a franciák, hogy ez az agarak versenye.

A Ruban Jaune harmadik birtokosa azonban teljesen más körülmények között hódította el a vándordíjat: az Észak Poklában. Az 1948-as Paris-Roubaix-n Rik Van Steenbergen a francia Emile Idée-t sprintelte le a velodrome-ban, 43.612 km/h-s átlagot repesztve a 246 km-es távon. A szegény családból származó flamand óriást mindig elsősorban pénz, mintsem a dicsőség motiválta, és mivel a Sárga szalaggal nem jár sem egy kövér csekk, sem valódi trófea, nem valószínű, hogy Van Steenbergent túlságosan megmozgatta a dolog.

Akár érdekelte, akár nem, a belga versenyző egészen 1955-ig tartotta a rekordot, amikor is a francia Jacques Dupont egy újabb őrülten gyors Paris-Tours győzteseként megörökölte tőle. Hat évvel később, egy Párizs-Nizza-szakaszon nagyon úgy tűnt, hogy Dupont ideje lejárt: már-már viharos hátszéllel támogatva egy nagyobb csoport szinte berepült az avignoni célba, akik közül Jean Anastasi volt a leggyorsabb. A papíron 218 kilométert 44.917 km/h-s átlaggal tették meg, és noha már be is jelentették, hogy a marseille-i versenyzőé a Ruban Jaune, később kétségek merültek fel azzal kapcsolatban, hogy pontosan mérték-e le a távot. Anastasinak így „vissza kellett adnia” a szalagot.

Ellentmondások persze ezután is voltak bőven a Sárga szalag történetében: az olasz Walter Martin például még abban az évben, a Milánó-Torinón ért el 45 fölötti átlagot, az 1964-es Tre Valli Varesine győztese, Marino Vigna pedig 47.169km/h-ig faragta le a rekordot, ám végül egyikük sem kapta meg a díjat. A franciák ugyanis gyanakodni kezdtek az olaszok által mért időeredményekre; az olaszok meg persze rögtön elfogultsággal vádolták meg a franciákat. A nemzetközi szintre emelkedő vita hevében a holland Jo de Roo a francia közönségkedvenc Raymond Poulidort megelőzve második győzelmét aratta a Paris-Tours-on, ezzel pedig a Ruban Jaune új, hivatalos birtokosa lett 1962-ben.

Három évre rá De Roo honfitársa, Peter Post lemásolta Van Steenbergen korábbi bravúrját és a Paris-Roubaix-n nyerte el a szalagot, igaz, az 1965-ös kiírás kevésbé volt pokoli: mindössze 22 kilométernyi kockakő szerepelt az útvonalban, ráadásul a délkelet felől fújó szél is valamelyest könnyítette a versenyzők dolgát. Post egy négyes sprintből került ki győztesen.

Az ő rekordját Freddy Maertens döntötte meg 1975-ben egy olyan egynaposon, amely sosem a magas átlagairól volt híres. A Párizs-Brüsszel (2013-tól már Brussels Cycling Classic néven fut) egy megvalósult rémálommal ért fel akkoriban a maga 285 kilométerével és poros útjaival, ahol a pöfékelő gyárak mentén tekerő mezőnyt gyakran aprította oldalszél, de a szerencsésebb napokon ónos esőt is kaphattak a nyakukba. A verseny brutalitását jól mutatja, hogy 1962-ben Jozef Wouters 33-as átlaggal is nyerni tudott.

Maertens egész pályafutása során szinte mágnesként vonzotta a balszerencsét, de ezen a szeptemberi napon rámosolyogtak az istenek. Olyan elképesztő átlaggal „zuhant be” a célba – egy kellemes őszi szellővel a hátában –, amivel 22 éven keresztül magánál tudta tartani a Ruban Jaune-t – ez természetesen díjtörténeti rekord. Dicsőség ide vagy oda, az „Ogre” becenévre hallgató belga, aki a ’75-ös Párizs-Brüsszelen épp a legnagyobb nemezisét, Eddy Merckx-t nyomta le, még csak meg sem említi a díjat Fall From Grace (A kegyvesztett) című önéletrajzi könyvében. Érdekesség, hogy a „Kannibál” sosem tudta megszerezni a Sárga szalagot.

Ezután Tours városa hivatalosan is a Ruban Jaune New Yorkjává nőtte ki magát. 1997-ben Andrei Tchmil is itt dózerolta le Maertens szakállas rekordját: a legelső mérések alapján az orosz-moldáv-ukrán-belga klasszis (akkor éppen Ukrajnát képviselte) 48.929 km/h-s átlagsebességet produkált, ám ezen az eredményen másnap finomítottak, mivel a pálya valójában 7.5 kilométerrel rövidebb volt annál, amit a szervezők eredetileg közöltek. (Jó kérdés persze, hogy egyáltalán hogyan és hol kellene mérni a versenytávot; vajon a belső ívvel vagy az út közepével kell kalkulálni? Csak egy újabb talány a Ruban Jaune körül, amit sosem tisztáztak.)

Tchmilt az új évezredben Eric Zabel, Óscar Freire és Marco Marcato követte a virtuális „szalagviselők” sorában, de mire a 2015-ös Paris-Tours-t megnyerő Trentinre szállt a díj, már nem is igazán lehetett tudni, ki a gazdája az ügynek. De akkor mégis hogyan tudta meg az olasz, hogy övé a Ruban Jaune? „Azt hiszem, a Twitteren írták nekem.”

Ha pedig már így alakult, Trentin egy különleges matricával a vázán emlékezett meg a rekordról: „A Quick-Step akkori sajtósával együtt találtuk ezt ki. Az egyik matricát én magam terveztem, egy másikat pedig a Brian Holm által alapított La Flamme Rouge alapítvánnyal közösen.”

Aztán pedig jött Philippe Gilbert és az az eszelős, hátszeles szakasz a 2019-es Vueltán – erre már minden bizonnyal sokan emlékeznek nézőink közül is. A 2022-ben visszavonult belga sztár volt az első a díj történetében, aki egy olyan versenyen nyerte el a Sárga szalagot, amelyet teljes egészében Franciaország területén kívül rendeztek, és az első, akinek az eredménye 5-össel kezdődik. Trentin példáját követve Gilbert is a matricás megoldást választotta, így a Ruban Jaune profi pályafutása végéig és azon túl is elkísérte, hiszen azóta még senki sem tudta túlszárnyalni az 50.62-es (!) átlagát.

A 87 éves múltra visszatekintő Sárga szalag-díj talán már sosem lesz több egy vázra ragasztott matricánál, ám a korábbi rekorder hajócsodák sorsát látva elmondható, lehetne rosszabb is. A karcsú és gyönyörű Normandie a tűz martalékává vált a II. világháborúban, míg a Kék szalagot 1952 óta őrző, tekintélyt parancsoló United States jelenleg a philadelphiai kikötőben áll rozsdásan és kopottan, megfosztva legnagyobb ékétől, a kék lobogótól. Igaz, a kereskedelmi repüléssel még a maga 240 000 lóerős motorjával sem tudta volna felvenni a versenyt, mely új fejezetet nyitott a transzatlanti utazások történetében.

Noha a Ruban Jaune presztízsben mindig is jócskán elmaradt az ötletet adó Blue Ribandtől, viszont Desgrange marketingfogásnak szánt kreálmánya, az óceánjárók versengésével ellentétben, mindmáig létezik, még ha sokan nem is hallottak róla.

via Rouleur