Gilbert: „Ha nem leszek kerékpáros, soha nem élhettem volna meg ilyen pillanatokat”

Húsz év, 80 győzelem, világbajnoki cím, négy nagy egynapos, sárga trikó és egy tényleg tökéletes pályafutás. Akárcsak Vincenzo Nibali vagy Alejandro Valverde, az idei szezon végén Philippe Gilbert is befejezte a 2002-ben indult profi karrierjét.

Szombaton egy számára mindennél fontosabb helyen, Valkenburgban búcsúzott el a szurkolóktól, azon az emelkedőn, ahol 4 Amstelt nyert, és ahol tíz éve világbajnok lett.

A HLN-nek adott interjúban Gilbert visszagondolt a kezdetekre, az őt mindenben támogató szüleire, felidéz egy elrontott versenyt, amit újra letekerne, és arról is mesél, miért nem lenne szívesen, akár már jövőre sportigazgató.

Kertészmérnöknek készültem, a bátyámmal együtt már fiatalon benne voltunk a kertépítésben. Szeretek kint lenni a természetesben, biztos valami ilyesmi munkát választottam volna, ahol nem kell a négy fal között ülni.

A kerékpársport egy olyan világot nyithat meg előtted, ahol hihetetlen dolgokat tapasztalhatsz. És még akkor is jól megélhetsz belőle, ha nem jöttél gazdag családból. Én vagyok rá az élő példa. Ha nem leszek profi, soha nem élhettem volna meg ilyen pillanatokat, és nem érhettem volna el ezt az életszínvonalat. A tehetségemet akaraterővel és motivációval kombináltam, ez vezetett a sikerhez.

Ők voltak a legnagyobb szurkolóim és támaszaim. Különösen akkor, amikor még nem volt jogsim, és mindenhová vinni kellett : ) A szüleim nem kevés anyagi áldozatot hoztak, ahová csak tudtak, eljöttek és megnéztek. Miközben nem várták el tőlem, hogy profi legyek. Boldogok voltak, amikor nyertem, kissé csalódottak, amikor vesztettem. De soha nem csináltak belőle drámát.

Ez hosszú lista lesz, de két nevet mondok. Elsőként ott van az edzőm, Dirk De Wolf, aki rugdosott akkor is, amikor rosszul esett a tekerés, de elvitt a falig, hogy kihozzam magamból a maximumot. Eddy Bielennek is sokat köszönhetek, miatta tudtam két lábbal a földön maradni fiatalon, amikor jöttek a sikerek.

Csak részben. Az igazi egoisták, mindig csak elvesznek és soha nem adnak. Aki valóban a legmagasabb szinten akar érvényesülni, annak másokra is szüksége van. És időnként készen kell állni arra, hogy viszonozd a szívességetek. Ha ezt megteszed, akkor érdemelheted ki, hogy a többiek tényleg vezetőként tekintsenek rád.

Egyértelműen Greipel jut eszembe. Mindenki szeret nyerni, de ő folyamatosan kollektívan gondolkodott és cselekedett, állandóan a csapat érdekeit nézte. Még akkor is próbált kulacsot hordani a hegyi szakaszokon, amikor már alig tudott tekerni.

Ááá, egyáltalán nem. Pont a Sanremo volt az, ami a legkevésbé feküdt nekem. Pedig elég sokszor indultam rajta, de nálam a sprinterek valahogy mindig frissek maradtak a végéig.

Először is Tom Boonen. Sokat nyert, kezdeményező típus volt, akárcsak Sagan, akire ez mind igaz. Rengeteg versenyt nyert, ráadásul stílusosan. Meg persze ott van Cancellara, belülről nézve őt mindig is lenyűgözőnek találtam. Három igazán karizmatikus srácról beszélünk.

A 2010-es leuveni belga bajnokság. Pár nappal előtte elmentem egy csontkovácshoz, aki szó szerint széttépett, a versenyen meg sok butaságot csináltam. A hajrában ráadásul figyelmetlenségből nekimentem Devoldernek, és elúszott a bajnoki cím. Pedig nagy formában voltam, de nem tudtam türelmes maradni.

Mennyi időnk van a válaszra? :) A biztonság számomra elsődleges fontosságú, ezért létrehoznék egy független bizottságot, amelyek kizárólag azzal foglalkozna, hogy átnézze a befutókat, meg a komplett útvonalat. Illetve csak egy előre kinevezett csapatkapitánynak engedélyezném, hogy rádiót használjon. Kizárólag ő lehetne kapcsolatban a kocsival. Ha meg bukik, és feladja, akkor arra a napra ennyi volt a rádiózás.

Nem izgulok miatta. Jól nevelt srác, kiválóan látja a dolgokat, tudja kezelni a hírnevet és az ezzel járó sok pénzt. Nem lesz vele baj. Valószínűleg egy csodálatos, győzelmekkel teli karrier áll előtte. Csak azt nem tudom, meddig fog tartani.

Emlékszem Tyler Farrarra, aki a sok bukása után 30 évesen már alig tudott járni. A balesetek sosem maradnak következmények nélkül. Én ezért szálltam ki elég korán a mezőnyhajrákból, hogy csökkentsem a nagy bukások kockázatát. Nyilván ennyi év alatt nem kerültek el a sérülések, de próbáltam minimalizálni az olyan helyzetek számát, ahol eleshetek.

Amikor fiatal vagy, minden villámgyorsan megy, ezerrel pörögsz, egy körhintában ülsz. Most sokkal jobban megérintenek a dolgok. Például a saját győzelmem a 2019-es Roubaix-n, Alaphilippe első helye a Sanremón, vagy most Remco világbajnoki címe. Ezek valahogy érzelmesebb pillanatok voltak.

Érdkelne a feladat, de nem most, egyből a visszavonulás után. Azokat a srácokat kellene igazgatnom, akikkel pár hónapja még együtt tekertem. Még túl közel állok hozzájuk, nem venné ki jól magát az egész. Szerintem, ha elvállalsz egy ilyen pozíciót, annak 5-6 évvel a visszavonulás után lehetne értelme. Mivel akkor már szinte egy új generációval tudsz együtt dolgozni, és esetükben nem merülhetne fel a tisztelet hiánya.

Az kizárt, hogy heti 20-25 órát nyomjam. De megyek majd tekerni, szép kényelmes, 30-35-ös tempóban. Kivéve, ha a feleségem is ott lesz mellettem :)

Remélem, egy fitt, sportos változat, akire jó lesz ránézni. Mint most Dirk Demolra. Ha csapatvezetőként 110 kilót nyomsz, akkor elveszíted tekintélyed.

Minden időmet a családomnak szentelem, ennyit tudok. Olyan dolgokat fogok csinálni, ami nem vesz el tőlük, és amire nem volt lehetőségem profiként. Például fogom magam, és egy átlag hétköznap beugrok anyumékhoz ebédelni.

Szeretem Belgiumot, de az időjárását már kevésbé. Nekem napsütésre van szükségem meg arra, hogy kint tudjak lenni a szabadban. Dél-Franciaországban több mint 300 olyan napod van, amikor kint tudsz lenni, és szuper az idő. Ez pedig szerintem az emberek életminőségére és kedvére is kihatással van. Nekem legalábbis rengeteg energiát ad.

Pontosan. Van egy gyönyörű családom, és erre nagyon büszke vagyok. De a boldogság nem csak úgy van, azért tenni is kell. Ezt már megtanultam.

Forrás: HLN.be