Bardet: „Vissza kellett fognom az ösztönös versenyzést, de ez két Tour-dobogót ért nekem”

Így van, ez már az utolsó tánc. Ki kellett mondanom, konkretizálnom kellett, ami hosszú hónapok óta, sőt, igazából már néhány éve bennem volt. Újra akartam indítani a karrierem az AG2R-től való távozásom után, de rájöttem, hogy ez már nem működik.

Azon voltam, hogy kívülről is rá tudjak nézni a pályafutásomra, hogy semmi ne maradjon rejtve. Megértettem, hogy hiába változtatok dolgokon, az akkor is tény, hogy már 13 éve vagyok ott a World Tourban. És ez idő alatt sok szerepben kipróbáltam magam, és mindent kiadtam, ami bennem volt.

Igen. És nagyon nagy öröm volt számomra, hogy így alakult a verseny. Nagyon sok volt már a kérdés a karrieremmel kapcsolatban, és mivel a döntés megszületett a Tour előtt, nem volt okom rá, hogy ne osszam azt meg az emberekkel.

Ez volt az álom-forgatókönyv, de nem volt igazán meglepetés. Az eredmény maga persze kivételes volt, de az én képességeimmel komoly ambíciókkal vágtam neki a nyitóhétvégének. Tudtam, hogy ez lehet az én nagy esélyem. Persze a terveket meg is kellett valósítani, és kellettek külső körülmények is a sikerhez, olyanok, amikre nem volt ráhatásom. Aznap tökéletes volt minden a számomra.

Ez ösztön, mint Mikael Chérel a 2016-os Touron. Ezek megmagyarázhatatlan pillanatok. Az ember érzi a versenyt, és jön valami, ami azt súgja ezt vagy azt kell csinálni. Amikor megindultam, másfél perc volt a szökevények előnye, és én képesnek éreztem magam arra, hogy megfogjam őket. Szerencsére jó lábaim voltak. Persze sokat számított a mentális felkészülés is. Nagyot akartam menni ezen a hétvégén, és egyértelműen ezen a napon volt a legtöbb esélyem.

Elképesztő, tényleg. amikor utolértem Frankot [Van den Broeck], azt mondta, hogy a halálán van, vezet nekem 3 km-t, aztán félreáll, és én majd egyedül befejezem. Én meg mondtam, hogy szó sem lehet róla. Előreálltam, és olyan tempót diktáltam az emelkedőkön, amit elbírt. Azt akartam, hogy mindenképp velem maradjon, ugyanis afelől nem volt kétségem, hogy a mezőny jönni fog. Ahogy a végére összeállt minden, az varázslatos volt, és bizonyítja, hogy a sportban semmi sem vehető biztosra.

Az volt sok, hogy sokszor szállodától szállodáig, reptértől reptérig éltünk. És hogy fizikálisan elértem a határaimat. Még érhetnék el eredményeket, de már nem nagyon nyernék versenyeket. Ki akartam szállni, mielőtt jön az elkerülhetetlen. Szerintem tudnunk kell kimondani, hogy elég volt.

Ez jó kérdés, de ez semmiképp nem volt benne. A top 5 meg nagyon szép, de senki nem emlékszik arra, ki lett végül a negyedik vagy az ötödik. Annak idején talán kevésbé volt sűrű a mezőny, de én mindig maximálisan kihajtottam magam. Tíz évig harcoltam az összetettért, és valószínűleg a határán voltam annak, ami még mentálisan és fizikálisan is elviselhető.

A pályafutásom során, miközben az összetettért harcoltam, az ösztönös versenyzés egy jó részét fel kellett adnom. Visszafogtam, ami a természetemből adódóanbelülről jött volna. Egy percig sem bánom, hisz így állhattam fel kétszer is a Tour-dobogóra. Ha nem hozom meg ezt a döntést, akkor viszont több szakaszt nyertem volna.

Hogy merész dolog? Igen, de őszinte leszek, ezek egészen kivételes lehetőségek is voltak a számomra. Egy francia csapat tagjaként tudtam hozni az eredményeket a Touron. Kőkemény, de nemes versenyben álltunk helyt, amely felemelte az egész csapatot. Nem is nagyon volt más választásom, vagy legalábbis én nem igazán tudtam, hogy teremtsem meg azokat magamnak. Ha elölről kezdhetném, talán a 2018 utáni időszak lenne más, amikor jött néhány kissé üres év.

Igen is, meg nem is. Volt egy nagyon rossz napom abban az évben, de amúgy egy egész jó Tourt mentem. Az Alpe d’Huezt majdnem megnyertem. 2019-ben extra energiát tettem a felkészülésbe, de nem fizetődött ki a dolog. Két rosszul sikerült Tour után már nehéz volt visszajönni. 2020 jól kezdődött, de akkor már megjelent az új generáció.

Ez így van. És minden remekül dokumentálható volt. A Col de Marie Blanque-on szakadtam le először úgy, ahogy korábban még sosem. Persze, sokszor maradtam le máskor is, de úgy, hogy aznap kifejezetten jó napom volt, addig még nem. Iszonyú gyorsan indultak meg. Emlékszem Froome gyorsításaira, de azok nem voltak foghatók ahhoz, ami ott történt.

Nem is tudom, mit mondjak. De tényleg, nem egy súlycsoport a többiekkel. Egyrészt meglepett, másrészt viszont kihozta magából azt, amit mindig is láttunk benne. Régen nem tudta, hogy kell edzeni. Most már nyilvánvalóan tudja. Nehéz magyarázatot adni arra a klasszisra, amit képvisel. A kortársai vagyunk, mégsem érezzük úgy, hogy igazán az ellenfelei vagyunk.

Persze, többször is. Kapásból a Strade Bianche, a Montreal GP és a vb is ilyen volt. Tudtam, ha nem lesz mechanikai problémája vagy más gondja, lefutott a dolog.

Soha. Mindenkinek volt valami sebezhetősége, ha más nem, a csapat. De itt szó nem volt erről.

Igen, és én tökéletesen meg is értem. Az irány az, hogy néhány csapat összeszedi a tehetségeket, akiknek hatalmas összegeket fizet ki. Az pedig, hogy milyen versenyeket látunk, egyre kevésbé számít.

Megmondom őszintén, erről a sajtóból értesültem. De bármi lehet, nem lepne meg. Rengeteg kutatás van a teljesítmény fokozása érdekében. A szén-monoxid megmagyarázná, néhányan hogyan jutottak el oda, ahová. A folyamatokat dokumentálták, a hatóságok meg majd eldöntik, hogy tiltani kell-e a dolgot vagy sem. Mindenesetre nem szabad abban bízni, hogy a kifogástalan morális értékek mentén majd egészséges szabályozás jön létre. Ez teljes illúzió.

Hasonló a véleményem itt is, de úgy gondolom ebben a tekintetben a sportág sokkal rosszabb helyzetben volt akkor, amikor én kezdtem, mint most. De fokozni kell a küzdelmet, és erős jogi keretekre van szükség.

via eurosport.fr