„A januári balesetem óta csak erre a pillanatra vártam” – Egan Bernal 7 hónap után visszatér!

Január 24-én, edzés közben szenvedett súlyos sérüléseket Egan Bernal, aki egy hónap később már otthonról mesélt a Semana című kolumbiai újságnak az életvesélyes balesetéről. A Tour de France- és Giro d’Italia-győztes Bernal akkor részletesen beszélt az ütközése előtti és utáni pillanatokról, az óriási fájdalmairól, az intenzív osztályon töltött időszakról, és az első orvosi szakvéleményről, ami szerint tényleg lebénulhatott volna.

Az Ineos versenyzője az időfutam-kerékpárjával edzett, amikor 65 km/h-s sebességgel belerohant az előtte parkoló buszba. Baleset történt, egy olyan baleset, amely könnyen Bernal pályafuásának végét jelenthette volna. Törött jobb láb és térdkalács, összeomlott tüdő, gerinc és csigolyaműtét, összesen 18 törés, és pár kőkemény nap az intenzíven.

Az orvosok kezdetben azt sem zárták ki, hogy Bernal többet nem lesz képes járni, ehhez képest áprilisban már az országúton edzett, ma pedig a dán körön hivatalosan is visszatér a mezőnybe.

„A januári balesetem óta erre a pillanatra vártam. Nagyon jó lesz végre a sarcokkal együtt ott lenni a mezőnyben” – nyilatkozta Bernal. „Szavakkal le se tudom írni, hogy mennyire kemény volt az elmúlt 8 hónap, de a várakozásnak vége. Ha nem kaptam volna ennyi szeretet és támogatást, nem sikerült volna visszatérnem. Mindenkinek köszönöm a segítséget, első sorában a családomban, a szüleimnek és az Ineos minden egyes tagjának, akik végig mellettem álltak.”

Köszönöm. Tényleg nagy dolog, hogy itt lehetek. Kaptam egy második esélyt, mintha újjászülettem volna. Manapság tényleg minden apró dolognak örülök, ami velem történik.

A mi oldalunkról is valami hasonló volt az egész. Elestem, de végig magamnál voltam. A kórházban már altatni kellett, mivel hatalmas fájdalmaim voltak. Elsőre nem gondoltam volna, hogy ez ennyire komoly. Amikor felébredtem a műtét után, azt mondták: "Egan, te meg is halhattál volna".

Magamhoz tértem, kivették a csövet a számból, hogy lélegezni tudjak, és egyből arra kértek, hogy mozgassam a lábamat. Na, akkor esett le először, hogy ez tényleg egy komoly baleset lehetett. Szerencsére minden nyomást éreztem, ami jó jelnek számított. Az orvosok nem azonnal öntötték rám az összes infót, először az idegsebész magyarázott el mindent.

Nagyjából annyit, hogy 95 százalék esély volt arra, hogy ott maradok, vagy teljesen lebénulok. A szakember, aki megműtött, pályafutása során több száz gerincet operált, de előttem csak egy olyan betege volt, aki ilyen sérülések után teljesen felépült. Én vagyok a második. Gondolj bele, a második…

Elmentünk egy szokásos edzésre a csapattal. Néhányan normál országúti kerékpárral, én pedig időfutam-bicóval tekertem. Jöttünk visszafelé a körünkből, de páran megálltak, én viszont még nem voltam kész, és nyomtam tovább. Figyeltem a kerékpáron elfoglalt pozíciómra, mozdulatlan testhelyzetben tekertem, az egyik autónk ott jött mögöttem. Még az is megvan, hogy jól haladok, és picivel hatvan felett megyek. Amikor megláttam a 62-es számot, felnéztem és jött a csattanás.

Vagyis nem láttad, hogy ott parkol előtted egy busz?

Nem. Ez egyszerűen egy baleset volt. Hatvan feletti sebességgel szálltam bele az egy helyben álló buszba. Elsőre nem is tudtam, mi történt, bár a nagy csattanásra meg az óriási fájdalomra tisztán emlékszem. Az megvolt, hogy nem emberrel és nem is motorral ütköztem, mert akkor valamerre tovább repültem volna. Még az is átfutott a fejemen, hogy valamilyen nagy állat ugorhatott elém.

A kísérőkocsiból egyből kipattant a segítőnk, és elkezdett nyugtatni, mert nem kaptam levegőt. Kezdtem kétségbeesni, de legbelül azt mondtam magamnak, hogy le kell nyugodnom, különben még rosszabb lesz. Amikor úgy éreztem, hogy mindjárt elájulok, újra levegőt tudtam venni, majd felnéztem, és megláttam a buszt. A szerelőnk, aki autóval kisért engem, azonnal hívta a csapatorvost, aki nem messze, a szállodánkban volt. Szerencsére hamar odaért. Neki köszönhetem azt, hogy még élek.

Annyira fájt a hátam, hogy valamiért le akartam venni a bukómat. Az orvosunk viszont nem engedte. A lábam még a pedálban volt, ezt óvatosan ki kellett venni. Addigra már elkezdett fájni a jobb oldalam, és egyértelmű volt a törés. Ezt egyből ellátta és némi segítséggel stabil pozícióba fektetett. De abba majdnem belehaltam. Könyörögtem nekik, hogy ne mozgassanak. Ja, és persze véreztem. Azt hiszem, összesen két és fél liter vért vesztettem.

Nem tudom. Egy bizonyos ponton, amikor kétségbe voltam esve, azt kiabáltam az orvosnak: „Doki, adjon valamit a fájdalomra, mert nem bírom!”Csak erre tudtam figyelni, hogy hatalmas fájdalmaim vannak. De persze próbáltam az orvosunkra figyelni, mert őmégiscsak szakember.

Negyed órát biztosan.

Nem emlékszem mindenre, de páran odajöttek és elkezdtek fotózni. A csapattársaim meg egyből mondták, hogy ezt nem kéne. Tisztán megvan, hogy megy az ordibálás: „Ne fotózz, ne fotózz!”

Éreztem, hogy nagyot kaptam és valószínűleg vannak töréseim, de elsőre nem gondoltam, hogy ennél többről lehet szó.

Nagyon frusztráló, mert nem adtak semmit a fájdalomra. De előtte még történt egy vicces jelenet. Nyugtatnak, hogy mindjárt itt a segítség, meghallottuk a szirénát, közeledett a mentő, de lassítás nélkül továbbszáguldott. Nem értem jött… Aztán csak megérkeztek, és ahogy megláttam a mentős hölgyet, azonnal kértem tőle egy fájdalomcsillapítót. ”Legyen mozdulatlan, és tegyük be a mentőautóba.”

Nem. Újra megkértem a hölgyet, de valami olyasmit válaszolt, hogy ez egy sima mentő, és itt nincs gyógyszer. Nem akartam elhinni. Mondtam neki, hogy az kizárt dolog.

Nem, hanem amikor helyére tették a combcsontomat. Ott elsírtam magam a fájdalomtól.

Igen, de ott már az ájulás szélén voltam, és szóltam is róla az orvosoknak. Még rémlik a barátnőm, és pár ismerős arca, aztán elaltattak. Ha tudom, hogy ilyen súlyos a dolog és azonnal a műtőbe visznek, talán elköszönök tőlük.

Igen, és nyilván sírt. Próbáltam nyugtatni, és mondtam neki, hogy nem lesz semmi baj.

Doktor Uriza, az idegsebészem kijött a műtőből és pontosan elmondta anyunak meg a barátnőmnek, hogy mennyire súlyosak a sérüléseim, és már az csoda, hogy élve behoztak. Akkor felkészítette őket arra a lehetőségre, hogy esetleg lebénulok. Képzeld csak el, meghallották ezt, majd vártak 12 órát.

A nevemen szólítottak, és arra kértek, hogy mozgassam a lábam. Akkor még nem tudtam, hogy csigolyasérülésem is van, csak a combcsonttörést gyanítottam. Igazából nem is értem az egészet, mert a hátam hatalmas ütést kapott, és több csigolyám eltört. Tényleg lebénulhattam volna, és ez azért elég ijesztő. Sőt, tovább megyek. Már az ütközés utáni pillanatban meghalhattam volna.

Egészen hihetetlen, de a baleset előtti napom az egyik barátommal és a barátnőmmel is volt egy aprócska vitám, ahol mindkétszer előjött az a mondat, hogy: 'mi van, ha holnap meghalok.' Aztán jött a baleset. Amikor ezt kimondod, nem is figyelsz oda rá, de a intenzíven azért elgondolkoztam rajta. Amikor már bejöhettek hozzám a kórterembe, nagyon sokaktól hallottam, hogy 'Egan, isten szeret téged, és azt akarta, hogy még itt maradj velünk.'

Tényleg, meg a barátnőmnek is. Ha már ennyit izgultak értem. Anyu végig ott volt velem, napokig etetett, végignézte, ahogy csövek lógnak ki a torkomból és vért köhögök fel. Amúgy apu intézte az egészet, felhívta az egyik haveromat a telefonomról és ő segített.

Természetesen, kivétel nélkül mindegyiküknek. Dr. Urizának köszönhetem azt, hogy újra tudok járni, és rendesen mozognak a kezeim. Tőle kaptam meg ezt a bizonyos második esélyt.

Én is szeretnék köszönetet mondani az egész országnak, mert tudom, mennyien szurkoltak és imádkoztak értem, olyanok is, akikkel soha korábban nem találkoztam. Ez tényleg nagyon megható, és tisztában vagyok vele, mennyi erőt és pozitív energiát kaptam a szurkolóimtól. Rózsafüzéreket készítettek nekem, és miséken mondtak imát értem. Ezek olyan dolgok, amelyekre azt mondom, hogy ez tényleg Kolumbia. Nem hiszem, hogy a világ más részén ilyesmi megtörténhet.

via semana.com