Philippe Gilbert búcsúzik: „A virágokat a dobogón adjátok ide, ne a rajtnál, köszi!”

Normális telem volt. Úgy edzettem, ahogy mindig, lépésről lépésre haladok. Most is rájöttem, mennyire szeretem az új szezonra való felkészülést, pláne, ha az ember úgy érzi, hogy minden héten egy kicsit jobb és jobb lesz.

A 2020-as Touron történt bukásom miatt a jobb lábamból négy centiméternyi izom hiányzott. Hogyne lenne jobb? 2021-et fél lábbal versenyeztem végig. Volt egy tizennyolc éves sorozatom, amikor minden évben legalább egy győzelmem volt, aztán 2020-ban és tavaly sem nyertem. Most szeretném, hogy ne így legyen.

Szeretnék még egyszer mindent beleadni az ardenneki egynaposokba. Döntéseket kell hoznom, és mikor máskor, hát éppen most volt Itt az ideje. Ha minden jól megy, az Ardennekben ismét lesznek nézők. Alig várom, mert Ismerem az utakat, ismerem az embereket.

A Sanremón soha nincs garancia a sikerre. Még ha a legjobb formámban indulok, akkor sem biztos, hogy győzni fogok. Valahogy nem tudok ráérezni a versenyre, és mintha sosem tudtam volna úgy taktikázni, ahogy akartam. Vegyük csak a tavalyi bizarr utolsó három kilométert: ki jósolta meg előre, hogy Jasper Stuyven fogja magát és húz egy ilyet? Bevált neki.

Még nem tudom. Egészen a Liège-Bastogne-Liège-ig tele van a naptáram, utána jól megérdemelt pihenőt tartok. A cél az, hogy még egyszer elinduljak a Touron, mert van néhány szakasz, ami külön érdekel, például az észak-franciaországi új kockaköves szektorok.

Tavaly a francia tv-nek adott interjúmban azt mondtam, hogy valószínűleg ez volt az utolsó Tourom. A valószínűleg szót sokan nem tudták értelmezni, és úgy jött le, hogy én végleg elköszöntem. Pedig nem így van.

Változtatni kellett, ez kétségtelen. Bevallom őszintén, az elmúlt két évben nagyon nehéz volt ebben a csapatban lenni. Eleget írtak erről a sajtóban, úgyhogy most elég csak annyit mondanom: nagyon nem volt jó a hangulat. Most érezzük, hogy más a szitu, és kívülről is ezt mondják ránk.

Tisztáztuk a dolgokat, és ismét vannak célok, elvárások. Mélyről építkezünk, de az újrakezdés mindig tartogat magában valami izgalmasat. Tegyük hozzá, talán ez a normális egy olyan csapat életében, ami 37 éve létezik.

Nagyok az elvárások, de időt kell adni neki. Fiatal még, meg kell tanulnia, hogyan tudja a csapat erejét a maga javára fordítani. A tavalyi Roubaix-n második lett, miután nagyon korán támadott. Teljesen máshogy építi fel a versenyeket, mint van Aert vagy van der Poel, és nyilván nincs is egyelőre olyan szinten, mint ők. Viszont gyorsan tanul, és idén a csapat érte fog dolgozni. Ez önbizalmat ad. Úgy érzem, hogy nagyszerű eredményeket fog elérni, de hogy már most, vagy egy-két év múlva, azt nem tudom. Nekem sem két nap alatt jöttek a nagy sikerek.

Igen, hosszú távon talán mindenki normálisnak fogja tartani, amit az olyan versenyzők csinálnak, mint Evenepoel vagy Pogačar. Egyelőre továbbra is ritka és szokatlan, hogy ekkora klasszisként tekerjenek ilyen fiatalon. Még új ez a helyzet, egyszerűen szokni kell.

A jó hangulatod megvan, de még csak januárban járunk. Gyorsan kell jönniük az eredményeknek 2022-ben, hogy ne érezd magad feszültnek?

Ez már nem igazán érdekel, mert az év végén abbahagyom. Csak az jár a fejemben, hogy az utolsó versenyeimre koncentráljak. Remélem, hogy még mindig megvan bennem a győzelem, tudok pontokat szerezni a csapatnak, és cserébe megkapom a kellő támogatást. Utána meg… huh.

Nem, biztosan nem. Hogy mit fogok csinálni? Nyilván kaptam és kapni fogok néhány ajánlatot, de nem gondolkozom rajtuk. Azt sem tudom, hogy maradok-e a kerékpársportban. Nem bánnám, ha húsz év után hat hónapig nem kellene csinálnom semmit.

Nem, biztosan nem. Egyszer meg kell állni. Húsz év profi bringásként – azt hiszem, épp elég volt. Egyszer kiszámoltam: húsz év nagyjából bő egymillió kilométernyi tekerést jelent a versenyeket és az edzéseket is beleszámolva. Nagyjából ezer óra évente a kerékpáron, húszezer egy karrier alatt. Durván hangzik.

A búcsúévében jó barátod, Tom Boonen megelégelte, hogy mindenki arról beszélt, ez volt az utolsó versenye itt, vagy ez volt az utolsó versenye ott.

Már most mondom: a virágokat a dobogón adjátok ide, ne a rajtnál, köszi!

De, de mit csináljak velük a rajt előtt? Nyilván kidobom őket. Inkább vigyétek oda a polgármester asszonynak, az anyámnak, vagy a feleségemnek, Bettinának, ha ott lesz. Nekem aztán nem kellenek.