A kerékpársport legikonikusabb meze egy legendás autóversenypályán tűnt fel először

Ezek a háromszoros országúti világbajnok Óscar Freire szavai, aki az 1999-es veronai vb-n, kis túlzással a teljes ismeretlenségből robbant be az elitbe. Az akkor még csak 23 éves Freire az utolsó 500 méteren lépett el a sprintre készülő élbolytól, és sokak döbbenetére megszerezte első szivárványszínű trikóját.

„Fülsüketítő volt a csend a célegyenesben” – fogalmaztak egy beszámolóban, meglepetésgyőzelmével azonban Freire kitekert magának egy szerződést a Mapeijel, a világ akkori legjobb csapatával.

„Ez mindent megváltoztatott az életemben” – emlékezett vissza a spanyol 2017-ben. „Nemcsak a pályafutásomban, a magánéletemben is fordulatot hozott.”

Freire 2012-ben, három egyéni országúti vb-címmel a neve mellett vonult vissza, ami rekordnak számít, rajta kívül csupán Rik Van Steenbergen, Eddy Merckx, Peter Sagan és Alfredo Binda, a legelső, profik részvételével megrendezett világbajnokság mezőnyversenyének győztese volt képes a triplázásra (Sagan ráadásul sorozatban) a férfiak között.

Az UCI 1921-ben rendezett először hivatalos országúti világbajnokságot. Az első hat kiírás alkalmával még kizárólag amatőr versenyzők vehettek részt rajta, ezután döntött csak úgy a nemzetközi szövetség, hogy nyit a profik felé is. Ezzel egyidőben pedig megalkották a ma ismert megkülönböztetett trikót is, melynek vízszintes csíkjai az olimpiai ötkarika színeit idézik, és minden sáv egy-egy kontinenst jelképez.

A profik beemelése az amatőr versenynaptár akkori csúcseseményébe – érthető módon – éles vitákat váltott ki. Sokan úgy gondolták, hogy a profi bringások érkezése, akiknek már megvoltak a maguk rangos egynapos versenyei, negatív hatással lesz a vb presztízsére, és azt szerették volna elérni, hogy ne tegyék lehetővé az indulást olyanok számára, akiket csupán a pénzdíj motivál.

Az 1927-es világbajnokságot Németországban, az újonnan átadott Nürburgringen rendezték. Az UCI végül egyetlen verseny mellett döntött amatőrök és profik együttes részvételével, viszont két vb-címet terveztek kiosztani. Ez tovább bonyolította a helyzetet és el is ijesztett néhány nagy nemzetet és gyártót az indulástól.

Hiszen milyen üzenete lenne annak, ha egy híres, szponzori támogatást élvező és a legjobb elérhető felszereléssel versenyző profit bátor taktikával megver egy lelkes amatőr? Mit jelentene egy ilyen eredmény a verseny jövőjére nézve? Ahhoz ugyanis, hogy a vb ilyen formában fennmaradhasson és idővel rangos eseménnyé váljon, egy nagynevű győztesre lett volna szükség. A kockázat miatt a francia profik bojkottálták is a versenyt, azonban az olaszok nem a csúfos kudarc lehetőségével törődtek, és a legjobbjaikat állították csatasorba.

Az olasz válogatottban ott volt az akkor már kétszeres Giro-győztes Alfredo Binda és legnagyobb riválisa, az első igazi "Campionissimo", Costante Girardengo, aki kilenc olasz bajnoki címmel és számos rangos egynapos-győzelemmel büszkélkedhetett.

A kőkemény vb-pálya nyolc 22,8 km-es körből állt, összesen így 182,4 kilométer volt a táv, tele emelkedőkkel, technikás lejtmenetekkel és kanyarokkal – "egy végeláthatatlan hullámvasút", vezették fel a La Stampában.

A főfavorit Binda 30 km-re a befutótól, az autósport rajongói számára is ismerősen csengő Karussellen felfelé lépett el, és végül elképesztően simán, több mint hétperces előnnyel szerezte meg az első szivárványszínű trikót azon az esős és hűvös július 21-én. Mögötte három profi honfitársa érkezett, Girardengo, Domenico Piemontesi és Gaetano Belloni tette teljessé az olasz söprést. A legjobb amatőr, a belga Jean Arts összesítésben az ötödik helyen, 11:51-es hátránnyal ért célba, de a pálya nehézségét jól mutatja, hogy az 55 indulóból mindössze 18-an fejezték be a versenyt.

„Talán túlzásnak tűnhet sírni egy kerékpárverseny miatt” – írta később a La Stampa újságírója, Giuseppe Tonelli. „De nekünk, olaszoknak, akik ott voltunk és mindezt láttuk, a torkunkban dobogott a szívünk és könnyekig hatódtunk.”

Nem is lehetett volna nagyobb a kontraszt 12 hónappal később, amikor Binda címvédésre készült: akkoriban ő és Girardengo olyannyira komolyan vették a rivalizálást, hogy képesek voltak a saját győzelmüket is feláldozni, csak hogy ne a másik nyerjen.

A 1928-as vb-n sem tudtak ezen felülemelkedni; nem voltak hajlandóak összedolgozni, mivel attól tartottak, hogy ezzel győzelemhez segítenék a másikat. Végül egyikük nem fejezte be a mezőnyversenyt, majd az olasz szövetség is megbüntette őket, mondván „nem védték megfelelő hittel és elszántsággal az olasz kerékpársport presztízsét a legfontosabb világversenyen.”

Ez volt az első – de közel sem az utolsó – botrányos eset a vb-ken, amikor két, egymással egész szezonban rivalizáló sztárversenyző a válogatottban tekerve is inkább egymás esélyeit gáncsolja, fittyet hányva a csapatérdekre.

Ezután még további 30 évnek kellett eltelnie, hogy a legjobb női kerékpárosok is világbajnoki címért versenyezhessenek. 1958 tavaszán, a brit és a szovjet lobbinak engedve, az UCI bejelentette, még abban a szezonban kiírják az első hivatalos női vb-t. A Reims-ben, augusztus 3-án megrendezett versenyen a luxemburgi Elsy Jacobs éppen a két szovjet indulót megelőzve írt történelmet.

A ’60-as években a belga Yvonne Reynders volt az egyeduralkodó a nőknél, aki hét éven belül négy szivárványszínű trikót is gyűjtött a mezőnyversenyeken, és ez a rekord egészen 1995-ig tartotta magát, amikor is a franciák legendája, Jeannie Longo megszerezte ötödik vb-aranyát Kolumbiában.

A hegyikerékpározásban és a pályán is világklasszisnak számító Longo végül szólóban nyert, de a második körben volt egy komoly bukása, ami miatt majdnem feladta a versenyt. „Úgy volt, hogy kiállok a frissítőzónában, de a férjem, aki ott állt, rábeszélt, hogy folytassam. Montisként megtanulod összeszedni magadat a bukások után.”

A szivárványos mez 96 éves története során viszonylag gyakran előfordult, hogy a regnáló világbajnokok alulteljesítettek vagy balszerencse sújtotta őket a győzelmüket követő szezonban, ezért sokan már átkot kiáltottak. Nem vicc, 2015-ben brit tudósok a The British Medical Journal nevű lapban közöltek is egy kutatást a témában. Az 1965-2013 közötti időszakot vizsgálták és a „reflektorfény-effektusból” indultak ki, miszerint aki a világbajnoki trikót viseli, úgy érezheti, hogy „meg van jelölve”, ez pedig extra, bénító nyomást helyez rá, ami negatívan hathat a teljesítményére. Végül azonban nem találták megalapozottnak az elátkozott szivárványszínű trikó elméletét.

„Ez nem egy elátkozott mez” – szögezte le 2012 világbajnoka, Philippe Gilbert egy, a maga szintjén gyenge szezon után, 2013 szeptemberében a L’Équipe-nek. „A probléma csak az, hogy nem tudsz benne elbújni a mezőnyben, ahol mindenki téged figyel.”

Nem vitás, ez a figyelem nem mindig előny, de talán az a büszkeség, hogy valaki egy éven át ebben az ikonikus mezben tekerhet, újra és újra emlékeztetve mindenkit pályafutása egyik, ha nem a legnagyobb győzelmére, feledteti a babonás félelmeket.

Ki lesz a következő? Vagy egy újabb évig Remco Evenepoel hátán látjuk majd a csíkokat?

Forrás: Cyclist, Rouleur, UCI, WeLoveCycling