Tim Merlier: "Januárban minden lenullázódik, és újra bizonyítanod kell"

Tizenhat győzelem, amiből egy a legfontosabb versenyen, a Tour de France-on jött, Tim Merlier mégis egy olyan egynapost választ az év legjobbjának, amit nem tudott megnyerni.

Bár Remco Evenpoel eligazolt, ettől még nem biztos a helye a Tour-keretben, de az új igazolásokkal kifejezetten elégedett.

A nehéz, és a talán túltolt harmadik hét viszont már kevésbé tetszik neki, Merlier szerint a háromheteseken olyan útvonalak felé haladunk, ahol csak azoknak a versenyzőknek lehet jövőjük, akik 70 kiló alatt vannak.

A Gent–Wevelgemen.

Aznap este úgy mentem haza, mintha nyertem volna. Komolyan mondom, boldog voltam a második hellyel. Végre kiderült, egy olyan versenyzőnek is lehet esélye a Gent–Wevelgemen a sok klasszikus-specialista ellen, mint amilyen én vagyok. Négy nappal azután, hogy elestem a Brugge-De Panne-on, még azt gondoltam, hogy el sem indulok. Egész nap bujkáltam, de amikor berobbant a verseny, ott voltam elöl, és ez hihetetlenül sokat jelentett. Egy eléggé alulértékelt klasszikusnak tartom, pedig egy pillanatnyi pihenőd sincs, fúj az oldalszél, folyamatosan résen kell lenned. Még ha síkabb is, mint a Flandria, a nap végére olyan számokat érsz el, mint egy nagy klasszikuson.

Megfontolom a szavaimat, és ritkán mutatom ki úgy igazán az érzelmeimet.

Én magamról soha nem mondanék ilyet, ezt tőlem nem fogod hallani.

Ugyanez igaz minden tavaszi klasszikus után, és a Tour de France-on is.

Papíron hat mezőnyhajrá lehet, de ez nem biztos. Már idén is kemény volt az utolsó hét, nem tudom, mi lesz jövőre. Felmerül a kérdés, hogy tényleg szükség van erre? A szervezők egyre kevesebb sprintet akarnak a Grand Tourokon, de igazság szerint az összetett menők is érezhetően fáradnak, és nekik is kell regenerálódás az utolsó héten. Egy Tour nem attól lesz szép, hogy egy nehezebb és nehezebb lesz, de ezt nem én fogom eldönteni.

A bokszban a pehelysúlyúak nem küzdenek a nehézsúlyúakkal. A kerékpárban viszont igen, ilyen egy Grand Tour. Ez a kerékpársport, de bizonyos értelemben logikátlan.

Ugyanez igaz a világbajnokságra is. Ahogy Bert Van Lerberghe szokta mondani: minden sprintergenerációnak kellene legalább egy normális esélyt adni a világbajnoki címre. Nincs semmi baj egy olyan világbajnokkal, aki gyors, ugye? De attól tartok, nekem erre már nem lesz esélyem.

Akkor én már közel leszek a harminchathoz. Lassan megérkezik egy új sprintergeneráció, de egyelőre nem érzem, hogy lefelé tartanék és nem is félek a sprintekben. A visszavonulás még nagyon messze van.

Csak hogy tisztázzuk: a Tour 2026-ban nekem még nem biztos, de nagyjából ugyanaz lesz a programom, mint idén. Én élveztem azokat a versenyeket is, amikor Remcóért dolgoztunk, nekem jót tesz a változatosság. Azzal sincs bajom, ha egy sprintszakaszon néhány csapattársam előremehet szökni, mert ez leveszi rólam a nyomást. Jobban szeretem ezt, mintha egy teljes vonat mögött mennék végig.

Nem, nem volt szükség rá. Persze tudtam, kikkel tárgyaltunk, és néha megosztottam a gondolataimat, de ennyi. Szerintem Alberto Dainese jó választás, Jasper Stuyven is elég sokoldalú: a klasszikusokon, a sprintvonatban vagy szökésben is használható, de még a hegyimenőket is tudja segíteni. Szerintem jól igazoltunk, pont ilyen versenyzőkre volt szükségünk.

Declercq edző lesz, Terpstra és Vanmarcke sportigazgatóként folytatják. Niki nagy gravel-rajongó, ismeri a csapat történetét és filozófiáját. Seppel is jó a kapcsolatom, néha együtt edzünk. Óriási tudása van a kiegészítőkről és a technikáról, és ugyanúgy, mint Niki, ő sem fél kimondani a véleményét. Ez szerintem nagyon fontos.

(HLN)