„Az az álmom, hogy gyógyíthassak” – Két sprintfelvezetés között orvosira jár a Jayco német bringása

Walscheid nem szokott nyilatkozni orvosi tanulmányairól, de ezúttal kivételt tett, és a Rouleurnek írt cikkében kitért arra is, szerinte miért fontos, hogy a profi kerékpárosok több lábon álljanak. Na, de hogyan tudja összeegyeztetni az egyetemi kötelezettségeket a versenyzéssel, és mikor lesz belőle dr. Walscheid? Az alábbiakban az ő szavait olvashatjátok.

Lehet, hogy ez egy kicsit cikin hangzik, és nem akarok hősködni, de egészség nélkül semmi sincs, és szerintem beteg embereken segíteni a legnagyobb jó, amit csak tehetsz. Iskolás korom óta az az álmom, hogy gyógyíthassak – igazából még csak nem is gondoltam arra sosem, hogy egyszer majd profi kerékpáros leszek, mert nem sportoló családból jövök, és sosem ismertem senkit, aki a sportból élt volna meg. A szüleim és a nővérem is orvosok, úgyhogy mondhatni, ez egy családi hagyomány nálunk.

Ahhoz, hogy megkezdhess egy orvosi képzést Németországban, el kell végezned egy három hónapos kórházi gyakorlatot, úgyhogy meg is tettem 2012-ben, amikor 19 éves voltam. A heidelbergi egyetemre vettek fel, miközben U23-as versenyzőként egy kis kontinentális csapatban, a Stöltingben tekertem. A kerékpározás nagy szenvedélyem volt, de nappali tagozatos hallgató voltam, és szezononként csak egy-két többnapos versenyen tudtam részt venni az órák miatt. Hétvégente el-eljutottam versenyekre, de hét közben az időm nagy részét az egyetemen töltöttem. Németországban nagyon nehéz összehangolni a tanulmányokat egy rendes munkával – a kutyát sem érdekli, hogy te versenyszerűen sportolsz. Nem panaszkodom, de itt az a mentalitás, hogy az egyetemi tanulmányaid ideje alatt nincs helye a profi sportnak.

Az utolsó U23-as szezonomban viszont, amikor átigazoltam egy másik konti-csapathoz, a Kuota-Lottóhoz, minden megváltozott. Nappaliról részidős képzésre váltottam, és megnyílt előttem a lehetőség, hogy profivá váljak. 2016-ban kerültem fel a Giant-Alpecinhez, és ugyan egy darabig még folytattam a tanulást, miután egy edzőtáboros bukás miatt sokáig sérült voltam, de végül szüneteltetnem kellett a tanulmányaimat az első profi éveim alatt: túl sok energiát emésztett fel a versenyekre való készülés, és a kettő együtt már sok lett volna.

A 2020-as Párizs-Nizzán, még mielőtt beütött volna a Covid, eltörtem a kezemet és otthon ragadtam, nem tudtam rendesen edzeni, a lezárások miatt pedig nem is nagyon volt mire, szóval amikor megtudtam, hogy az egyetemem online oktatásra állt át, úgy döntöttem, folytatom a tanulást. Mivel kihagytam néhány évet, eléggé féltem visszatérni, mert úgy éreztem, hogy már majdnem mindent elfelejtettem, de helyes döntést hoztam. Nyilván stresszes volt, de rájöttem, hogy még mindig nagyon érdekel és élveztem is. 2020-ban és 2021-ben a Qhubeka versenyzője voltam, és a csapat jövőjével kapcsolatos bizonytalanságok fényében jó dolog volt újra egy második karrieren dolgozni.

Összesen két diplomát kell megszereznem. Az első nagy vizsgát – amit itt staatsexamennek hívnak – már letettem, és még el kell végeznem néhány kurzust, hogy feliratkozhassak a második, egyben utolsó vizsgára. Úgy kell ezt elképzelni, hogy el kell végezned egy alapszakot, hogy aztán elmehess mesterre. Ha most nappali képzésre váltanék, úgyis még további egy év tanulás és egy év orvosi asszisztensként teljesített szakmai gyakorlat kell ahhoz, hogy hivatalosan is doktornak nevezhessem magam. De mivel én mindezt a kerékpározás köré próbálom szervezni, egy kicsit hosszabb ideig fog tartani.

Részt vettem már néhány gyakornoki programban, és évente járok kórházakba szakmai gyakorlatra, hogy gyűjtsek egy kis tapasztalatot, de természetesen van még mit tanulnom. Előző télen épp neurológiát tanultam, és ahhoz, hogy később átmenjek a vizsgán, egy gyakorlatot is el kell végeznem. Egy sürgősségi osztályon voltam és bementem egy szobába, ahol egy sclerosis multiplexben szenvedő beteg feküdt, és a doki azt mondta nekem: 'Oké, csináld meg a vizsgálatot, 10 perc múlva visszajövök.' Én meg azt gondoltam magamban: ’Úristen, az elméletet is csak most tanultam, erre meg itt vagyok a való világban, ez az ember pedig nagyon beteg, és nekem csinálnom kell egy teljes neurológiai állapotfelmérést nulla tapasztalattal.’ Végül jól sült el a dolog, de nagyon be voltam rezelve.

Egyelőre még nem tudom, mire szeretnék specializálódni, úgyhogy minél több szakterületen szeretnék tapasztalatot gyűjteni, mielőtt meghozom a döntést. Orvosi specializációt választani nemcsak arról szól, hogy téged mi érdekel: például nagyon jó lenne sebésznek lenni, de az azt jelentené, hogy gyakorlatilag nincs privát életed, és én nem állok készen egy olyan munkára, amely a kapacitásod 100%-át igényli. Boldog lennék azzal is, ha általános orvosként kezdhetnék, de a kerékpársporttól sem akarok eltávolodni. Szerintem nem volt még olyan ex-profi, akiből aztán csapatorvos lett egy kerékpárcsapatnál, szóval ez is érdekelne, és azt hiszem, korábbi versenyzőként hiteles lehetnék a bringások számára. Nagyra tartom a csapatorvosokat, mert noha az esetek 95%-ában ugyanazok a problémák jönnek elő – nyereg okozta fájdalom, felső légúti fertőzések, bukásban szerzett horzsolások és sebek –, a fennmaradó 5% viszont szinte bármi lehet, úgyhogy az orvoslás minden területén felkészültnek kell lenned, hogy felismerd és kezelni tudd a problémát.

A pályafutásom során csak nagyon ritkán beszéltem a tanulmányaimról, mert el akartam kerülni, hogy önjelölt orvosnak tartsanak. Azt szerettem volna, hogy úgy tekintsenek rám, mint Max Walscheidra, a profi kerékpárosra, aki 10 éven át egy elég jó WorldTour-menő volt. De a Jayco-Alula egy álomcsapat számomra ebből a szempontból, mert nagyon érdekli őket a dolog, és biztatnak is arra, hogy beszéljek róla.

Azt is gondolom, hogy sok profi bringásnak a javára válna, ha egy teljesen más munkakörben is kipróbálná magát – nem kell főiskolai végzettségre gondolni, elég egy autószerelő tanfolyam is. Azt látom, hogy az U23-asok egyre profibbak, de eközben a társasági életben és a mindennapokban nem teljesítenek jól. Én az egyik utolsó olyan srác vagyok, akinek volt egy igazán amatőr időszaka is, és a hétvégéken meg a holtszezonban belefért a szórakozás. Most viszont sokan azt gondolják, hogy minden energiájukat arra kell fordítaniuk, hogy profiként éljenek – minek is tanuljanak tovább, hiszen az visszavetné a teljesítményüket, mondják –, de én nem értek egyet ezzel a hozzáállással. Ha megtanulod, hogyan kell összerakni egy autót vagy megírni egy esszét, azzal hitelesebbé válhatsz mások szemében, és lesz egy másik célod az életben. Hogyha a kerékpározás mellett szert teszel egy ilyen tudásra is, az egyrészt önbizalmat ad, másrészt meggyőződésem, hogy boldogabb és jobb versenyzővé is tesz.

Eljutottam arra a pontra a sportkarrieremben, amikor már tudom, hogy mit érhetek el és mit nem. Szeretnék idén visszatérni a Tourra, jó lenne német bajnoki címet szerezni, és a Roubaix is mindig ott van a fejemben, mert ez az a nagy egynapos, amit képes lehetek megnyerni.

Forrás: Rouleur