Valter Attila és Vas Blanka sikerei bizonyítják, hogy a sportfinanszírozásunk tévúton járhat

Mindezt Magyarország miniszterelnöke mondta a párizsi olimpiát értékelő interjújában a sportnapilapnak.

Most lépjünk túl elegánsan azon, hogy hazánk egy Novak Djokovicok, Luka Modrićok, Tadej Pogačarok, Hermann Maierek, Peter Saganok, Olexandr Uszykok és Simona Halepek által körülölelt ország, még akkor is, ha a mondat éppen akkor jutott eszembe, amikor Tadej Pogačar mintegy 100 km-es szóló végén megnyerte az országúti kerékpáros világbajnokságot Zürichben. Ezzel pedig a szlovénok (egészen pontosan Pogačar és Roglič) behúzták idén az összes háromhetest, valamint a vb-t is.

A Liége-Bastogne-Liége-t, a Dauphiné Libérét, a Strade Bianchét, még két további klasszikus mellett.

Már csak azért is lépjünk túl mindezen, mert még azt sem merném kijelenteni, hogy Orbán Viktornak egészen biztosan nem volt igaza. Hiszen mint az a fenti névsorból is kiderül, az, hogy ki van az élen, az pusztán annak a kérdése, miféle versenyt hirdetünk.

Ha az olimpiai aranyak számítanak kizárólag, akkor nyilvánvalóan mi vagyunk a legjobbak, ha a Grand Slam-tenisz, akkor a szerbek, esetleg a csehek, ha Közép-Európáról beszélünk, és nem szigorúan csak a Magyarországgal határos országokra koncentrálunk, ha a Grand Tourok, akkor nyilván a szlovénok, ha a téli sportok, akkor az osztrákok.

Nincs mivel kérkednünk, de nem kell szégyenkeznünk sem. Sosem voltunk egy nagyhatalom, ha a világsportágakat tekintjük, mi mindig az olimpiákra koncentráltunk, ám az is biztos, hogy az elmúlt két évtizedben közelebb kerültünk a világ élvonalához jó néhány olyan sportágban, melyek a világban üzleti alapon működnek. Olyan sportágakban, melyekből egy szint fölött állami segítség, folyamatos szövetségi támogatás nélkül is meg lehet élni.

Sőt: akár meg is lehet gazdagodni.

Tehát Pogačar győzelme kapcsán pont nem az jutott eszembe, hogy nem mi vagyunk a legjobbak, hanem az, hogy ezekben a világszinten fontosnak számító sportágakban azért tapasztalható némi előrelépés, azért mi is ott vagyunk. Hiszen ki hitte volna néhány éve, hogy két negyedik hellyel jövünk haza egy olimpiáról? Ráadásul picit még bosszankodva is az elmaradt (arany)érem miatt?

Persze, ha arra gondolunk, Magyarország mennyi pénzt áldozott élsportra az elmúlt 15 évben, akkor akár azt is mondhatnánk, hogy ez az előrelépés várható volt, sőt - ha lehet ilyet mondani - akár elvárható is. Hiszen, ha már valamire ennyit áldozunk, akkor annak legyen meg az eredménye is. Ám a helyzet nem ilyen egyértelmű.

A helyzet ugyanis az, hogy azok a sportolók, akik a legváratlanabb sikereket aratták azóta, hogy a pénzeszsák ráömlött a magyar sportra, pont nem azokból a sportágakból jönnek, melyek leginkább profitáltak ebből az elképesztő bőségből.

Valter Attila, Vas Blanka, Fucsovics Márton, Marozsán Fábián, picit korábban Babos Tímea, Berecz Zsombor, Érdi Mári, Vadnai Jonatán vagy éppen Szoboszlai Dominik évtizedek óta nem látott sikerei mögött

Az ő sikereik mögött legtöbbször szülők vannak, esetleg még néhány olyan ember, aki meglátta bennük a talentumot, és hajlandó volt rájuk költeni már akkor is, amikor még inkább vitték a pénzt, mint hozták.

Magyarországnak úgy lett Valter Attilája, Vas Blankája, hogy több mint harminc évvel a rendszerváltás után sem lehet a Balatont országúti kerékpárral normálisan körbetekerni, még szezonon kívül sem. Pedig ehhez mindössze annyit kéne tenni, hogy a 71-es útról néhol el kellene távolítani a kerékpárral behajtani tilos táblákat. Persze az, hogy a Balatont nem lehet országútival körbetekerni, semmiféle közvetlen összefüggésben nincs azzal, hogy a legjobb kerékpárosaink milyen szinten tekernek, ám azt azért mégis jól mutatja, hogy hol tart és legfőképp: honnan indult a sportág Magyarországon.

Ez a sportág organikusan fejlődött, úgy ahogyan egy sportágnak fejlődnie kell egy közepesen fejlett országban.

Egyre többen kezdték el nézni, egyre több embert kezdett érdekelni, egyre többen kezdték el űzni, egyre többen egyre többet áldoztak rá a saját pénzükből, majd miután ebből az egyre több emberből néhány egyre jobb eredményeket ért el, a spirál még jobban felpörgött. Melynek eredménye előreláthatóan még több amatőr kerékpáros, majd még több profi, végül pedig egyre több World Tour-szinten tekerő magyar kerékpáros lesz.

A különleges az, hogy nálunk egy olyan közegben történt meg mindez, ahol nem ez a fajta fejlődés a jellemző, hanem az, hogy több mint egy évtizede az adófizetők pénzéből próbálják mesterségesen fejleszteni a profi sportot. És a profi sport itt nagyon fontos szó. Mert azzal semmi gond nem lenne, hogy az utánpótlásra áldoznánk, vagy észszerű határokon belül az infrastruktúrára.

Szóval, míg elképesztő mennyiségű adóforintot áldozunk arra, hogy nálunk játszanak a világ legjobb kézi- vagy vízilabdázói, bőkezűen finanszírozzuk úszóinkat, atlétáinkat, addig ezekben a sportágakban érdemben előrelépés nem igazán volt tapasztalható. Nagyjából ott vagyunk, ahol voltunk 20-25 évvel ezelőtt is, csak most sokkal több pénzből.

Ám vannak sportágak, ahol érdemben nem részesülnek ebből a pénzesőből, mégis jobban teljesítenek, mint eddig, és ez legalábbis elgondolkodtató.

Tudom, elő fognak kerülni a labdarúgók, akik a legtöbbe kerülnek mindannyiunknak, ám kétségtelen előreléptek az elmúlt tíz évben. Ám amellett, hogy nyilván valid kérdés az is, hogy vajon ekkora fejlődés, ennyi pénzért megérte-e, meg kell említeni, hogy az ő történetük is nagyon hasonló mind ahhoz, amiről eddig írtam. Hiszen a legjobbjuk, Szoboszlai Dominik ugyanígy nem volt része az akadémia rendszernek, nem a TAO-milliárdok révén lett az, aki, hanem azon kívül, vagy ha úgy akarom mondani inkább:

SZG#83 - Senki sem kérdezett

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!