João Almeida szerint Tadej Pogačar egy földönkívüli: "Amit csinál, az nem normális"

Ez volt a legjobb szezonod, amióta kerékpáros vagy?

Igen, egyértelműen. Több nagy győzelmem volt, és úgy érzem, sokat léptem előre. Furcsa szakma a miénk: tudatában vagy annak, hogy mire vagy képes, de az már más kérdés, hogy ezt ki tudod-e hozni magadból, hiszen vannak olyan külső dolgok, amiket nem tudsz irányítani. Ilyen például, ha buksz a Tour de France-on – remekül éreztem magam, önhibámon kívül mégis megtörtént velem.

Ezek a dolgok megtörténhetnek, de előbb-utóbb minden összeáll, ha kellően megdolgoztál érte.

Egy kicsit, mert nagyon jól teljesíthettem volna. Nemcsak egyénileg, hanem a csapat szempontjából is fájdalmas volt ilyen hamar otthagyni az egészet. Ilyenkor érezni akarod azt az izgalmat, hogy valaminek a részese vagy és segíthetsz. Nem követtem végig a Tourt, kicsit el akartam távolodni az egésztől, mert nehéz otthonról átélni, miközben tudod, hogy ott kellene lenned és tenned kellene a dolgod. Még sok lehetőségem van, biztos vagyok benne, hogy erősebben térek vissza.

Tetszik. Kihívásokkal teli, de nyugodt vagyok, mert mindig van tervünk. A történelem részese vagy, amikor vele mész. Számomra ő a legjobb kerékpáros valaha. Különleges ember, folyton lenyűgöz, ahogy versenyez. Amit csinál, az nem normális. Amikor a létező legjobban érzem magam, Tadej akkor is mindig egy szinttel felettem van. Ilyenkor azt gondolom, hogy ő egy földönkívüli.

Ez így van. Minden reggel az a motivációm edzés előtt, hogy a legjobbja legyek önmagamnak. A dolgok nem mindig alakulnak a tervek szerint, néha az egyik ember balszerencséje a másiknak a szerencséjét jelenti. Rengeteg verseny van, meg kell ragadni a lehetőségeket, de készen kell állnod, hogy élni tudj vele. Nem mindig a legerősebb nyer, ezt tudjuk. Sepp Kuss jó példa erre, amikor megnyerte a Vueltát.

Nem igazán tudom. Következetes, harcoshoz méltó, talán leginkább ez illik rám. Erős lábaim vannak, de általában a fejemmel nyerek.

Régebben fociztam és úsztam is, de kicsit belefáradtam ezekbe a sportokba és valami mást akartam csinálni. Mindig is szerettem biciklizni, aztán elkezdtem montizni, mert imádtam a lejtmeneteket. 12-13 évesen kipróbáltam az országútit, beleszerettem, és egy év múlva már elkezdtem kis versenyeket nyerni. Imádtam a tévében nézni a nagy csatákat, Contador és Froome korszakát, és Rui Costát. A világbajnoki győzelméről nagy poszter lógott a hálószobám falán. Később sokat tanultam tőle, hasznos tanácsokat adott, rengeteget tanított a versenyzésről. Nagyon intelligens versenyző. sokszor úgy nyert, hogy nem ő volt a legerősebb, hanem ő volt a legokosabb. Csodálatos, hogy az egyik példaképem a csapattársam lett.

A Hagens Berman Axeonnál, Axel Merckx csapatánál töltöttem a karrierem legfontosabb éveit, mert ekkor köteleztem el magam amellett, hogy mit akarok csinálni. 18 vagy 19 éves koromig nem voltam biztos benne, hogy mi akarok lenni. Úgy voltam, hogy vagy mindent beleadok, vagy teljesen feladom az egészet és soha többé nem kerékpározom, hiszen Portugáliában nagyon nehéz megélni ebből a sportágból. Amikor feljebb léptem a junior korosztályból, döntést kellett hoznom. Egy nap sírva hívtam fel az anyukámat, hogy abba akarom hagyni a kerékpározást. (meghatódik, elcsuklik a hangja)

Azt, hogy próbálkozzak, és ha továbbra sem megy, menjek haza. Az Axeon előtt az Unieuro Trevigiani csapatánál töltöttem egy évet Olaszországban, több csapattársammal együtt Padovában éltem. Közülük egy spanyol srác, Dani Viejo 19 évesen abbahagyta a kerékpározást.

Lemaradtam volna mindenről, ami ezután jött. Kétségtelen, hogy pályát váltottam volna, fogalmam sincs, hogy mi lett volna belőlem. Táplálkozástudományt tanultam, de őszintén szólva nem igazán tetszett. Most, hogy ezeket a sikereket elértem, sokkal jobban értékelem az életet. Egy kisvárosból származom, Joaquim Agostinho 40-50 kilométerre lakott, de sosem gondoltam volna, hogy idáig jutott. Amikor felhívott a QuickStep, egy nagy álmom vált valóra. Úgy éreztem, hogy minden, ami azután jön, csak bónusz. Aztán nyersz egy versenyt, kettőt, szerződtet egy másik jó csapat, egyre nagyobb szerepet kapsz, és hirtelen egy háromhetesen küzdesz a győzelemért.

Nem, már nem. A versenyeken mindenki olyan gyorsan megy, hogy sokkal jobban szenvedsz, mint korábban. Amikor nyersz, azért is örülsz ennyire, mert sokkal nehezebb eljutni odáig. Szeretem ezt a világot, de nem hiszem, hogy annyira élvezetes lenne, mint régen volt. Néha beszélek Mikel Landával, és ő is ugyanezt mondja. Jól kezelem a helyzetet, mert elég nyugodt ember vagyok, de vannak és lesznek is versenyzők, akik túl stresszesnek találják. Néhányan valószínűleg depressziósok lesznek, mert nehéz megbirkózni azzal, hogy rájössz: ez nagyon nem az, amire számítottál.

13 éves korom óta azt imádom a legjobban a kerékpározásban, hogy fejlődhetek. Az edzéseket, a folyamatot szeretem.

Egy háromhetes megnyeréséről, legyen az bármelyik. Már nyertem fontos egyheteseket, egy háromhetes nagyon izgalmas lenne. Szerencsés vagyok, mert olyan versenyeken is mehetek magamért, ahol Tadej nem indul. Ha megkérném a csapatot, hogy hadd legyek vele együtt társkapitány, lehet, hogy megadnák a lehetőséget, de én inkább segítek neki. Anélkül szeretnék nagy eredményt elérni, hogy veszélyeztetném az ő győzelmét.