Hogyan lehet a mennyből a pokolba jutni 24 óra alatt a Girón?

.

- Ilyen a profi sport, de egyáltalán nem számítottam arra, hogy úgy alakulnak a dolgok, ahogy végül alakultak. Ha már az ötödik napon kiszállsz, akkor nem hátrány, ha az azt megelőző szakaszon te nyersz. Szerencsétlennek éreztem magam, ugyanakkor az élet tele van meglepetésekkel.

- Egyszerűen váratlan, ahogy történt. Ha valaki előre megkérdezi tőlem, hogy tudok-e így nyerni ezen a Girón, azt mondtam volna, hogy igen, de nem az első héten és nem egy ilyen etapon. A harmadik hét a nagy hegyekkel sokkal inkább az én terepem lenne.

- Ha újoncként kerültem volna egy hasonló helyzetbe, kizárt, hogy így játszom ki a kártyáimat. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a győzelemért és a rózsaszín trikóért megyünk, így fejben felmértem, ki van még a szökésben, ki tűnik erősnek, és kinek a kerekét kell követnem. Kinéztem magamnak De Marchit, hisz nyert már korábban szakaszt háromhetesen, és láttam, hogy jók a lábai.

- Megkérdezte, hogy tudnék-e segíteni a vezetésben, én meg beforogtam, nehogy utolérjenek minket hátulról. Nem volt szó megegyezésről, én meg tisztában voltam azzal, hogy nem hagyhatom a legvégére, mert tízből kilencszer nem nyerek a sprintekben. Amint láttam, hogy kicsit elszakadtam, tisztában voltam azzal, hogy ez innen meglehet.

- A séf készített egy szép tortát, én mondtam egy kis köszöntőt. Jó volt együtt ünnepelni a csapattal, a telefonom meg majdnem felrobbant – iPhone 6-om van, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy elbírja a sok-sok gratuláló üzenetet.

- Tudtam, hogy a következő napokban lehet esélyem átvenni a vezetést összetettben, és már alapjában az is nagyon izgalmas érzés volt, hogy ilyenen gondolkozhattam. Az olyan srácok, mint Tadej Pogacar, ki tudja, hányszor nyerhetik meg a legnagyobb versenyeket, de a legtöbb versenyző számára álom, hogy legalább egy napra felvegye a rózsaszín trikót. Ez járt a fejemben, aztán jött a másnap…

- Stresszes etap volt, nagy széllel, körforgalmakkal, terelőszigetekkel. Az utolsó 20 kilométeren elég kemény tempót diktáltak a sprinterek csapatai, én meg próbáltam megbújni a mezőnyben, igyekeztem elkerülni a veszélyes szitukat.

- Körülbelül 4 kilométer volt hátra, a csapattársaim kerekén voltam. Valaki irányt váltott, én meg egyenesen egy terelőszigetbe hajtottam, nagyjából ennyi történt. Nyílegyenes úton haladtunk, közel 60 km/h-val, elkerülhetetlen volt a bukás. Azt hiszem, először a versenybírót találtam el, a következő pillanatban meg már a földön ültem. Körülbelül ez minden, amire emlékszem. Láttam pár srácot, akik elestek, de mivel kevés volt a végéig, úgy döntöttem, visszaülök és betekerek egyedül a célba.

- Először azt hittük, eltört a bal csuklóm, de szerencsére nem. Problémáim voltak a fények érzékelésével, és émelyegtem, amikor felálltam, szóval biztos, hogy agyrázkódásom volt. A csapatorvos még aznap este elvégzett néhány vizsgálatot, ő mondta, hogy vége a versenyemnek. Ez volt a helyes és óvatos döntés.

- Csalódott voltam, kellemetlenül telt az este is. A születésnapom miatt tortát készített a séf, de nem mentem le a csapatvacsorára. Sem fizikálisan, sem mentálisan nem éreztem jól magam, így egyedül ültem a szállodai szobámban, magányosan ettem, aztán lefeküdtem aludni. A bukások persze hozzájárulnak a versenyzéshez, minden helyzetet el kell fogadni. Nem az a kérdés a mi sportágunkban, hogy esel-e, hanem az, hogy mikor. Amikor jön, aminek jönnie kell, csak reménykedni tudsz abban, hogy nem lesz túl komoly a sérülésed. Más kérdés, hogy sok versenyző nem érezte biztonságosnak az utolsó kilométereket a kanyarokkal és az útakadályokkal.

- Még mindig vegyes érzelmekkel. A feleségem értem jött, egy napot Rimini környékén töltöttünk, aztán visszautaztunk Nizzába. Kicsit keserédes volt, hogy úgy indult a Giróm, ami alapján joggal remélhettem többet. Nem így akartam befejezni, amit elkezdtem. Kegyetlen hullámvasút volt az a 24 óra.

Forrás: velonews