Peter Sagan: "A régi önmagamat harminc kilométerig, Pogačart talán a pihenőnapján tudnám követni"

Azt mondják, hogy Peter Sagannal manapság nehezebb interjút csinálni, mint amikor még profi kerékpáros volt.

Pont tíz évvel ezelőtt nyert világbajnoki trikóban Flandriát, és júniusban lesz két éve, hogy utoljára tekert élesben.

Bár rengeteget utazik, a vasárnapi esélyekkel teljesen képben van. "Hogy ki fog nyerni? Hacsak le nem vágják addig a lábait, akkor természetesen Pogačar."

Igen, és sajnálom, de az elmúlt hónapokban sokat utaztam. Szponzori eseményekre mentem Kínába, volt egy gran fondo Kolumbiában, jártam Amerikában, a MyWoosh miatt Abu-Dzabiban és Dubajban, hamarosan jön pár nap Szlovákiában. Közben pedig próbálok valamennyire formában is maradni. Csak ennyi program mellett nem könnyű.

Talán az első harminc kilométeren? Sík terepen. Bár ennyi kanyar miatt minden kigyorsításnál bajban lennék. Még kerékpározom, de sokkal kevesebbet, mint régen. Tavaly úgy 5000 kilométert mentem. Ha jobb lesz az idő, talán többet fogok. De már nem akarom megtervezni előre, inkább más dolgokat csinálok: edzőterem, séta. Ma reggel például 6:40-kor keltem, reggelit készítettem a fiamnak, elvittem iskolába, aztán mentem edzeni.

Ki mondta ezt?

Akkor valamit rosszul csinálok. Versenyzőként szigorú napirendem volt: ébredés, reggeli, edzés, ebéd, pihenés, masszázs, versenyek.

Nagyon élveztem. Olyan izmokat fedeztem fel, amikről nem is tudtam, hogy léteznek. A tánc igazi sport. Az utolsó három hétben napi kilenc órát edzettem, őrület volt, fájt mindenem. Majdnem olyan kemény, mint a kerékpározás. A különbség annyi, hogy ott senki nem várt el tőlem semmit.

Fantasztikus, hogy van egy ilyen versenyző, csak külön kategóriában kellene indulnia. A World Tour már túl kicsi a számára. Emiatt bizonyos értelemben unalmassá teszi a kerékpársportot. A Milánó–Sanremo is csak azért volt érdekes, mert elesett. Még én sem hittem volna, hogy a bukása után támadni fog a Cipressánál, de Pogačar annyira őrült, hogy még ezt is megteszi.

Szép nap volt, a századik Flandria, ráadásul világbajnoki trikóban nyertem. De ami nekem különösen megmaradt, az Fabian Cancellara második helye mögöttem. Olyan sokszor kaptam ki tőle, de akkor végre legyőztem a "nagy öreget". Ráadásul a saját versenyén.

Most Pogačar 120 kilométerrel a cél előtt támad, én ilyen szempontból okosabb voltam. Szerettem nyerni, de nem szerettem szenvedni. Inkább kivártam, és a végén támadtam.

Néha látom, és integetünk egymásnak. Szerintem csak a pihenőnapjain tudnám követni.

Már egyszer beszélgettem vele erről. Természetesen ő sokkal többet nyert, mint én, de a hétköznapjaink és a versenyen kívüli életünk nagyon hasonló. És őszinte leszek, nem kívánom vissza. Tizennégy évig voltam profi, híres lettem, talán még manapság is maradt belőle valami, de már nincs rá szükségem. Ezért mondtam mindig, hogy 30 évesen abbahagyom. Végül 33 éves koromig folytattam.

Ott a rád nehezedő nyomás, a sok ember, aki ki akar használni. Nehéz ezzel megbirkózni és közben folyamatosan észben tartani azt, hogy mi a fontos számodra.

Sokáig élveztem a tekerést: világbajnoki címek, zöld trikók, klasszikus egynaposok. De aztán besokalltam. A fiam egyre gyorsabban nőtt, én pedig állandóan úton voltam. Több időt töltöttem másokkal, mint vele, és ez elkezdett zavarni. A Covid után ez az érzés nagyon felerősödött bennem. Az utolsó három év már egy igazi rémálom volt. Nem találtam vissza a formámhoz, egyre gyakrabban kérdeztem meg magamtól: mit keresek én itt? Azt mondogattam, hogy inkább otthon kellene lennem a fiammal.

Az átlagszínvonal sokkal magasabb, mint az én időmben. Több az edző, több a táplálkozási szakember, több az adat, és így mindenki gyorsabb. Ha visszagondolok arra, én miket ettem a pályafutásom elején, és mennyit foglalkoztam ezzel a témával, akkor óriási a szakadék.

Néha hallgatni kell a megérzéseidre. Anno én is felvettem egy saját edzőt, aki teljesen átalakította az edzéseimet és lefogyasztott. Rosszul sült el, akkor küldtem el, amikor Oleg Tinkof már a tavasz során ki akart rúgni. Jöttek a hangok, hogy kiégtem, és többet nem nyerek semmit. Aztán visszatértem a saját módszereimhez, és újra világbajnok lettem. Az adatok fontosak, de nem oldasz meg velük mindent.

Szerintem fontos volt, hogy csapatot váltson, hét év után minden unalmassá válik. De ez a Bora nagyon más, mint amikor én ott tekertem, ugye akkoriban még nem is volt Red Bull. A Flandrián sem tartom esélytelennek, de technikailag nem olyan, mint Pogačar, Van Aert vagy Van der Poel. Neki inkább az Amstel és a Liège fekszik.

Pogačar. Ha addig le nem vágják a lábait, akkor ő. Most mégis, ki tudná megverni?