Elment a hegyek királya, a legidősebb élő Tour-győztes továbbadta a címét

Bő másfél évvel ezelőtt megjelent egy cikkünk ezen az oldalon, az volt a címe, hogy A legidősebb élő Tour de France-győztes sokat szundikál, de minden nap bringázik egy kicsit. Pár napja azonban már nem igaz a cím, az akkor még legidősebb élő Tour-győztes, Federico Bahamontes 95 évesen végleg elaludt, és talán most már egy olyan helyen teker, ahol mit sem számít a kor, és ahol mindig van még egy kis hideg víz a kulacsban.

Federico Bahamontes, a "toledói sas" a hegyek királya volt, egyben az első spanyol, aki Párizsban sárga trikóban ünnepelhetett 1959-ben a Tour de France győzteseként. Emellett még hatszor megnyerte a pontversenyt is a Touron (1954, 1958, 1959, 1962, 1963, 1964), volt második (1963) és harmadik (1964) is összetettben, és összesen hét szakaszgyőzelmet hozott össze, miközben a Vueltán és a Giro d’Italián is meghódította a hegyeket. Ahogy ő mondta: "minden versenyen, amit befejeztem, én nyertem a hegyi trikót" – és ezzel nem is nagyon lehet vitatkozni.

De nem csak a sikerekről szól egy-egy élettörténet, Bahamontes hagyatékához ugyanolyan fájó vereségek is tartoznak, mint sok más híres kerékpároséhoz. Nemcsak az a bizonyos 1959-es győzelem lett része a történelemnek, hanem például az az év is, amikor címvédőként érkezett a Tourra, és egy súlyos étvágytalansággal járó betegség miatt mindössze két napot tudott a mezőnyben tölteni, vagy amikor akkora hőség volt a verseny alatt, hogy ásványi anyag injekciókkal próbálták a kerékpárjaikon tartani a versenyzőket, de egyetlen hét alatt a 120 induló negyede kénytelen volt kiszállni, köztük Bahamontes is, akinek akkorára dagadt a karja, hogy kormányozni sem bírt már.

„Bahamontes augusztus 8-án, kedden, 95 éves korában hunyt el" – jelentette be a közösségi médiában Carlos Velasquez, Toledo polgármestere. Hazájában igazi kultusza volt az 1928-ban született Bahamontesnek (akinek a közel sem egyszerű gyerekkoráról a már említett cikkben bővebben írtunk), nemcsak a nép, még a Franco-rezsim is elismerte a tehetségét. Sőt, még azt is megengedték neki, hogy a Real Madrid stadionjának gyepén, a Santiago Bernabéuban tekerjen egy kicsit.

„A Tour-győzelmem tiszteletére én voltam az első, aki a Bernabeuban kerékpározhatott" – mesélte mindig, hangsúlyozva az úttörő szerepét a spanyol kerékpározásban.

És valóban, rengeteg fiatal spanyol kerékpárost inspirált és motivált, a Fuente és Ocaña testvéreket az 1970-es években, de később Pedro Delgado, Miguel Indurain és még Alberto Contador is megemlékezett róla és a nagyságáról. Nemcsak az 1965-ös visszavonulása előtt hagyott nyomott a hazájában, hanem azután is – már csak azzal is, hogy elmesélte az élete történetét.

Elmesélte, hogyan mászta meg az Aubisque-ot, a Télégraphe-ot vagy az Izoard-ot, hogyan rázta le magáról a franciákat az emlékezetes, 1959-es Touron, és hogyan meccselt a korszak másik nagy hegyi menőjével, a luxemburgi Charly Gaullal, akivel kapcsolatban mindig megjegyezte, hogy vicces fickó volt, aki „a kulcslyukon keresztül kukkolta a fiatal párokat a szállodában”.

Elmesélte, amikor egy étteremben megszerveztek neki egy vacsorát az akkor már ötszörös Tour-győztes Miguel Indurainnal, és amikor befejezték az étkezést, odament hozzájuk a pincér autogramot kérni, amire a nagy Indurain visszamosolygott, bólintott, már nyúlt volna a tollért, mire a pincér Bahamontesre pillantva csak annyit mondott: „nem, tőle”.

Elmesélte újra és újra az anekdotát, mely szerint az első Tourján, az Alpokban ő ért fel elsőként a Col de Romeyère tetejére, ahol megállt, hogy megvárja a szerelőjét, de közben elfogyasztott egy kis hűsítőt. A legendát azóta persze mindenki úgy meséli, hogy amíg bevárta az üldözőit a lejtmenet előtt, elnyalt egy fagyit a hegytetőn – és lássuk be, ez elég menőn hangzik.

Bahamontes nem távolodott el a sportágtól, 91 évesen még meghívást kapott a Vueltára is, ahol kezet fogott Primož Rogličcsal a dobogón, majd elmondta, hogy lelkesen követi a sportágat. Olyan lelkesen, hogy még néha oda is szúrt a „mai fiataloknak”, akik szerinte puhányok, hiszen zuhanyoznak meg masszírozzák őket a verseny alatt, miközben ő kőkemény történetekkel büszkélkedhetett, de nem kímélte azt a Richard Virenque-ot sem, aki a hét pöttyös trikójával elvette az ő hatszoros hegyek királya-rekordját.

„Még a bokámig sem ér fel. Remélem, nem bánja, de ha ő hegymászó, akkor én vagyok Napoléon" – mondta pár éve a L’Équipe-nek a franciáról.

Bahamontes Roger Walkowiak 2017-es halálával örökölte meg a „legidősebb élő Tour-győztes” címet, ami most a 83 éves holland Jan Janssenre, az 1968-as Tour de France győztesére szállt.

„Minden nap újraélem azokat a pillanatokat" – vallotta be Bahamontes pár éve a Le Monde-nak adott egy utolsó, komolyabb interjújában.

Jó utat, Don Federico.

Forrás: Le Monde, The Inner Ring, Tour de France - a verseny százéves története (Marguerite Lazell, magyarul 2004., Kossuth Kiadó)