Dumoulin: „Lehet, hogy holnap abbahagyom, de lehet, hogy még öt évig nyomom”

Az időfutam Tokióban. Ilyenkor én egyfajta flow-ba kerülök. Számomra az egyenkénti az alap, ezért csinálom ezt a sportot. Jó, persze az is jó, amikor a haverokkal tekerünk négy vagy öt órát. De nekem a teljesítmény nagyon fontos. Ha nem lenne az, nem töltenék heti 20 órát a kerékpáron.

Ólomlábakon érkeztem az edzőtáborba. Abban bíztam, hogy egy-két napon belül felveszem a ritmust. De akkor már egy ideje rosszul éreztem magam a bőrömben. Kérdezgettem magamtól, hogy mi a gond, de nem tudtam, egyszerűen nem voltam boldog a kerékpáron. Mentálisan szétestem, és ez egy ponton már fizikálisan is megmutatkozott. Zombiként jártam-keltem a világban. Nem tudtam igazán durván edzeni, de nem ment a szép nyugodt tekerés sem.

Nem. Bár megtettem volna. Bár beszéltem volna róla korábban, akkor talán nem jutottam volna idáig. De nem mertem, bizonytalan voltam. 2018 óta a dolgok nem mentek már igazán jól. Ilyenkor az ember próbál ragaszkodni a megszokott dolgokhoz, de közben tudja, hogy valamit nem jól csinál.

Fúú, de idegesítő ez a beszélgetés. Oké, persze, tedd fel a kérdést, ha úgy érzed. De az a helyzet, hogy sokszor visszagondoltam már arra az időszakra, és nem igazán találtam válaszokat, így valószínűleg most sem fogok találni. 2020 elején kezdődött, amikor azt éreztem, hogy nem mindig vagyok boldog a kerékpáron. Aztán elmentem a kutyámmal sétálni, és rendbejöttem. Később már ettől sem lettem jobban.

Ez így egy nagyon nehéz beszélgetés, mindjárt átváltok valami könnyebb témára. Sosem diagnosztizáltak depresszióval. És amikor egy éve meghoztam a döntésem, rögtön jobban lettem, boldogan mentem haza. Ezután jött egy hónap, ami tök jó volt a számomra. A depressziósoknál ez nem így működik.

Baromi idegesítő. A bennem lévő kétségek ott voltak az egész világ előtt. Szóval idegesítő dolog kerékpárosnak lenni. Vagyis inkább híres kerékpárosnak.

Én ezzel nem tudok mit kezdeni, nekem erre nincs szükségem. Most az van, hogy újra szeretek kerékpározni. Ez a lényeg. Én nem akarok példakép lenni. Azt élvezem, ha a hozzám közelállókra ösztönzően hatok, de számomra ennyi.

Igen, részben. A dolog összefonódik a teljesítményeddel. És amikor abbahagytam, amennyire tudtam elmagyaráztam, hogy miért. Mert nem akartam semmitmondó válaszokat adni. De ez eléggé személyes, úgyhogy húznék itt egy vonalat. Mondanom kellett volna, de túlságosan is udvarias vagyok, meg szeretek filozofálgatni az életemről. Csak azt nem szeretem, ha Hollandiában ezen csámcsognak.

Az Amstelt az út mellől néztem. Az adott egy kis lökést. Akkor már tekertem, és kezdtem jól érezni magam. Áprilisban pedig már készen álltam a fejlődésre.

Akkor később tértem volna vissza, és többet pihentem volna. Ha pedig nem lett volna, valószínűleg kihagytam volna az egész évet. Amikor májusban újrakezdtem, nem ment minden simán, de aztán a Tokió rákényszerített, hogy döntést hozzak.

Igen, de már az ezüstérem előtt eldöntöttem, hogy folytatom tovább. Néhány nappal azelőtt, hogy Tokióba érkeztem.

Mindenképp. Több szempontból is. 2017 eredmények szempontjából volt extra, 2019 és 2020 is jó volt, de akkor nem éreztem olyan jól magam. Az idén viszont megéreztem a szabadságot, megéreztem, milyen az, amikor nem vagyok kerékpáros. Fantasztikus érzés volt. Februárban és márciusban tényleg visszavonult kerékpárosként gondoltam magamra, és rendben volt a dolog.

Kíváncsi vagyok, mire lehetek képes a nagyok ellen a háromheteseken, úgyhogy mindenképp akarok menni egy nagy kört. Felkészülök a legjobb tudásom szerint, utána pedig meglátjuk, nincsenek elvárásaim magammal szemben. Fontos a teljesítmény, de a versenyzés, a kihívás a legfontosabb. Ha az nincs, számomra nincs értelme az egésznek.

Még nem tudom, még nem beszéltünk erről a csapattal.

Neeem, ezt nem csinálom többet, ennyire nem tekintek előre. Lehet, hogy holnap abbahagyom, lehet, hogy még öt évig nyomom. Fogalmam sincs.

via HLN