„Büszkén fogom mesélni, hogy egy mezőnyben mehettem vele” – legendák búcsúznak Nibalitól

„Bugno, Chiappucci és Pantani győzelmein nőttem fel, az édesapám hatalmas Moser szurkoló volt, állandóan az ő versenyeiről szóló videókazettákat nézegettem gyerekként. Szóval azt hiszem, a két Giro-győzelmemre vagyok a legbüszkébb”– mondta nemrég egy interjúban Vincenzo Nibali, aki szombaton utoljára teker profiként.

A mezőnyben töltött tizennyolc szezonja során mindhárom Grand Touron győzni tudott (a Girón kétszer is), nyert Sanremót és két Lombardiát, összesen 52 profi győzelemig jutott, de ahogy az olasz kör elején szülővárosában, Messinában bejelentette, a mostani idény végén tényleg befejezi.

Vincenzo Nibali elérkezett az utolsó versenyéhez, akárcsak Alejandro Valverde, ő is a szombati Lombardián búcsúzik. De előtte még olyan legendák köszönnek el tőle, mint Alberto Contador, Ivan Basso, Peter Sagan vagy Bradley Wiggins.

Nemrég összefutottam Vincenzóval, és 2 órát beszélgettünk. Ugyanaz a srác, aki anno fiatalon odakerült hozzánk a Liquigas-hoz. Nyilván érettebb lett az idő múlásával, de a személyisége semmit sem változott. Csak közben olyan szinten kinőtte magát, hogy ő jelenti az olasz kerékpársport elmúlt évtizedét.

Tudom, hogy sokan szerették volna valakihez hasonlítani, de ő nem az új Gimondi volt, hanem Nibali, az egyetlen és utánozhatatlan. Tényleg bedobtam neki, hogy 2023-ban tekerjen nálunk az Eolo-Kometában, és erre az ötletre egyből felkapta fejét. De ez csak egy ajánlat volt, semmi több.

Elég megnézi, hogy mennyi ideig volt profi meg milyen versenyeket nyert, és el is mondtál mindent a klasszisáról. Tíz éve ismerjük egymást, tisztén emlékszem az első liqugas-os edzőtáborra San Pellegrino Termében, amikor együtt montiztunk, esténként pedig állandóan ment a billiárdozás.

Bár abban nem mi voltunk a legjobbak. 2012-ben együtt álltunk fel a Tour-dobogóra, ő harmadik lett, én meg először nyertem zöld trikót. Tele vagyunk közös élményekkel, legjobban talán a Sanremo győzelmének tudtam örülni. Aki így otthagyja a mezőnyt a Poggión, nemcsak erős, hanem nagyon tökös gyerek.

Ha egy közös fotót kellene választanom, akkor a 2016-as Giro dobogóját mondanám. Ő egy durva fordítás után megnyerte a versenyt, én pedig első részvételem alkalmával a dobogós lettem. Rengeteg közös élményünk volt, sokat is szenvedtünk egymás mellett, de ez hozzá tartozik a munkánkhoz.

Nyilván voltak nézeteltéréseink verseny közben, de ahogy leszálltunk a bicóról, egyből kezet fogtunk, és nagyon jó kapcsolat volt kettőnk között. Azt hiszem, hogy a barátomnak mondhatom. Különös, hogy ugyanazon a versenyen búcsúzunk, de ezt nem tervezetük előre, csak az élet hozta így. Vincenzo egy olyan versenyző, akit képtelenség lesz majd elfelejteni, annyi nagy és emlékezetes győzelmet szerzett.

Nem kérdés, ő volt az egyik legkomolyabb ellenfelem a pályafutásom során. Bárhol meg tudott lepni, felfelé, lejtmenetben, de akár a síkon is. Ha ő ott volt melletted, minden pillanatban figyelni kellett. Bátran és bevállalósan tekert, de hát az ilyen típusú versenyzőkre van szüksége a sportágnak, őket szeretik a szurkolók, és a győzelmei nagy részét ennek a mentalitásnak köszönhette.

Rengeteg időt töltöttünk egymás mellett a mezőnyben, mindig jó viszonyban voltunk, kialakult egymás irányába egy kölcsönös tisztelet, örülök neki, hogy ellene versenyezhettem.

Amikor meghallom Vincenzo nevét, egyből az ugrik be, hogy ott van az olasz kerékpársport legendái, Fausto Coppi, Francesco Moser, Marco Pantani, Giuseppe Saronni és Felice Gimondi mellett. Ilyen győzelmekkel…Megnyerte mindhárom nagy kört, és olyan versenyzővé nőtte ki magát az évek során, akit azt hiszem lehetetlen lesz pótolni. De még megközelíteni is.

Ha majd egyszer megkérdezik az unokáim, büszkén fogom mesélni, hogy egy mezőnyben mehettem vele. A visszavonulásával nagyon sokat veszít a kerékpársport, elmondhatatlanul sokat.