Bruyneel: "Egyáltalán nem bántam meg, hogy szervezetten doppingoltunk”

Nála nem volt életveszélyben egyetlen versenyző sem, és aki nem akart beszállni a „játékba”, annak nem is kellett.

Johan Bruyneel 7 Tour de France-t nyert Lance Armstrong sportigazgatójaként, majd a nagy beismerés után, az amerikai versenyzőhöz hasonlóan életre szóló eltiltást kapott.

Azt mondja, főleg az arrogáns viselkedésüknek köszönhetik a súlyos büntetést, hisz volt egy pont, amikor Armstrong „túlnőtt” a Tour de France-on. Ezt pedig a franciák elég nehezen viselték. Idővel jött is a „bosszú”, az elvett győzelmek, majd az életre szóló eltiltás.

Bruyneel úgy mesélt a kerékpársport egyik legsötétebb időszakáról, ahogy nagyon ritkán szoktak.

Könnyen lehet. Győztes csapatként annyira a Tourra koncentráltunk, hogy egy saját magunk által létrehozott buborékban éltünk. Elkezdtünk nyerni, és onnantól kezdve nem volt megállás. Nem létezett B-terv, csak a győzelem volt elfogadható. Különösen az amerikai szponzoraink tereltek minket ebbe az irányba, bár én ezzel a mentalitással tökéletesen tudtam azonosulni.

Egyszerűen nem volt szükségünk olyan dolgokra, melyek elvonják a figyelmünket a győzelemről. Rendszeres ellentétünk volt a médiával, mert ők jelentették a zavaró tényezőt. Aztán idővel egyszerűen arrogánssá váltunk. Ha valamit megváltoztathatnék a múltban, az pont a nagyképű és beképzelt viselkedésünk lenne.

Mivel folyamatosan győztünk, automatikusan olyan helyzetbe kerültünk, hogy unalmassá váltunk és elkezdtek szurkolni ellenünk. Látni akarták a bukásunkat. Mostanság talán a Jumbo-Visma lehet ilyen helyzetben.

De mondok egy konkrét példát. Az elsők között voltunk, akik magaslati edzőtáborokat szerveztek. Mindig arra törekedtem, hogy az egy zárt hely maradjon számunkra, és ne juthassanak be idegenek. Nem akartam, hogy a konkurencia lássa, mit csinálunk, ezért az újságírók sem voltak szívesen látott vendégek. Ha másképp állunk hozzá ehhez az egészhez, vagy más képet alakítunk ki magunkról, akkor mindenki tudta volna a valóságot. Azt, hogy ezek a srácok mennyi melót tesznek bele a felkészülésbe. Hét-nyolc órán keresztül kínozták magukat a hidegben meg az esőben.

Persze, és ezeket a neveket a srácok jól ismerték. El kellett jutnunk a busztól a rajtig, kérdések nélkül. De ez Lance számára lehetetlen volt, így idővel kapott maga mellé egy testőrt. Aztán már a Tour szervezői is biztosítottak két beépített rendőrt, akik csak rá figyeltek. Erre szükség volt, de így kialakult rólunk egy bizonyos kép. Az, hogy alig nyilatkoztunk, nyilván nem növelte a népszerűségünket. De igazság szerint nem is viselkedtünk szimpatikusan.

A nagyképűségünk mindenképp szerepet játszhatott benne. Sokáig kitaszítottnak éreztem magam emiatt, de már nem. Szerintem, ha összefutnék Christian Prudhomme-mal, akkor rám se köszönne. Egy időben Armstrong nagyobb volt, mint a Tour, és a szervezők ezt nehezen tudták feldolgozni. Mi erre a jelenségre „ráugrottunk”, és azt mondtuk: "Fontosabbak vagyunk nálatok". Ezért aztán idővel szépen visszavágtak.

Ez nevetséges. Abban a hét évben akkor senki nem nyerte meg a Tourt? Kérdezd meg az akkori ellenfeleket, hogy szerintük kié lett a sárga trikó. Ullrich nem fogja azt mondani, hogy ő a győztes. De Basso, Klöden, Zülle vagy Beloki sem. Vajon miért?

Nézd meg Oscar Pereirót. Elvileg övé lett a 2006-os Tour, miután Landist elkapták. Pereiro onnantól kezdve úgy élte a mindennapjait, mint egy Tour-győztes, mindent erre húzott fel. Miért nem történt hasonló Armstrong-éveinél? Miért nem írtak be senkit Lance helyére? És miért lehet Bjarne Riis még mindig ott a Tour-győztesek között?

Ha arra gondolsz, hogy megbántam-e a szervezett doppingolást, akkor erre nehéz válaszolni. Ez a kérdés nem csak fekete vagy fehér. Nem arról van szó, hogy Lance Armstrong 1999-ben feltalálta a doppingot, ami 2005-ben aztán megszűnt létezni. Versenyzőként egy rendszerbe kerülsz, függetlenül attól, hogy milyen rendszerről beszélünk. Régen ez volt a dopping, most pedig a tudomány.

Korábban fiatal versenyzőként csatlakoztál a profikhoz, és két-három év után feltűnt, hogy nem tudod tartani a lépést. Rájöttél, hogy vannak bizonyos „szabályok”, és akkor döntened kellett: vagy minden versenyen DNF leszel, vagy szépen beszállsz a sorba. Ha utóbbit választottad, akkor a csapat tagjai beavattak, és idővel volt esélyed arra, hogy versenyeket nyerjél.

Igen. Ő 16 évesen triatlonban amerikai bajnok lett, aztán 1992-ben átjött a profik közé, majd 21 évesen világbajnok címet szerzett.

A kilencvenes évek elején az EPO megérkezett az állóképességi sportokba, köztük a kerékpározásba. Voltak versenyzők, akik rögtön csatlakoztak, és voltak olyanok, akik később kerültek be. Talán 1996 volt az EPO használatának csúcspontja. Akkoriban még én magam is tekertem, és használtam a szert. Megbántam? Nem. Tagja voltam annak a generációnak, és akkoriban ez volt a természetes. Csatlakozz vagy menj haza! Így működött az egész. Néhányan abbahagyták, de nem fogok neveket mondani. Mert aki kiszállt, nem biztos, hogy végig tiszta is volt. Ha ebben az időszakban hoztál eredményeket, akkor biztos benne voltál a buliban. Mert csak így lehetett nyerni.

Kezdetben az EPO még nem volt kimutatható, és az 50-es hematokrit-szint (a vörösvértestek mennyisége százalékos arányban a vérben) lett a határérték. Ez egy közvetett módja volt az EPO használat korlátozásának. Én 1999-ben lettem csapatvezető a US Postalnál, szinte egyből azután, hogy abbahagytam a kerékpározást. Így nagyon jól tudtam, hogyan gondolkodik egy versenyző. Amíg valami nem kimutatható, addig használni is fogják.

Én a többi sportigazgatóval ellentétben nem azt mondtam, hogy gyerekek csináljatok, amit akartok, de legyenek eredmények, csak ne bukjunk meg. Hanem megszerveztem az egészet. Ezért állítottam be a határértéket 48 százalékos hematokritnál. Aki a rajt előtt 48 fölé ment, azt hazaküldtük. Így akartam biztosítani, hogy ne történjenek őrült dolgok. Ez lenne a szervezettség? Igen. De soha senki nem volt pozitív, és egy versenyző sem nem ment 50 fölé. Nem utolsó sorban, nálam senki nem került életveszélybe.

Igazatok van, engedtem a szerhasználatot, de én irányítottam. Hogy megbántam-e az egészet? Nem. A csapatom egyetlen korábbi versenyzője sem mondhatja azt, hogy kényszerítettem vagy veszélyeztettem volna az egészségét. És ami szintén fontos: a mi csapatunkban egyetlen versenyző sem használt doppingszert anélkül, hogy ő maga ne kérte volna.

Ez baromság, egyáltalán nem igaz. Rengeteg tanúm van, aki jelen volt azon a Vueltán zajló beszélgetésen, amikor Zabriskie könyörgött azért, hogy beszállhasson. Azt mondtam neki, beszélj a csapatorvossal, ő majd elmondja mi a helyzet, és mik a szabályok.

Olvastam a vallomásokat. A vérátömlesztés is igaz. Tényleg motoros futárt használtunk, aki Nizzából indult egy hűtőtáskával. De voltak csapatok, akik az autók felnijébe rejtették a szert. Akkor most melyik jobb? A 2000-es évek elején így működött a rendszer. Az első 20, 30, 40, 50 helyezett a Touron, mind EPO-val ment. Vagy inkább mondjuk azt, hogy az akkori mezőny kilencven százaléka doppingolt.