Bjørndalen nyomában az új-zélandi tehetség, aki majdnem amerikai színekben indult Pekingben

Új-zélandi zászlón eddig nem nagyon akadhatott fenn a szemünk a biatlon-világkupa versenyein, most viszont Antholzban rögtön az élmezőnyben csodálhattunk egyet. Campbell Wright csupán első idényét futja a legjobbak között, mégis elmúlt hétvégi szereplésével azonnal a figyelem középpontjába került nemcsak a sportág berkein belül, hanem Új-Zéland közelgő téli olimpiai szereplését illetően is. Pedig az olaszországi világkupa-versenyek előtt még arra volt nagyobb esély, hogy amerikai színekben láthassuk majd a fiatal ígéretet.

Ennek oka az, hogy Új-Zélandnak elég szigorú kvalifikációs szabályai vannak annak ellenére, hogy finoman szólva sem nevezhető télisport-nagyhatalomnak. Konkrétan nemzetközi viszonylatban az 5. legmagasabb követelményeket elváró nemzeti olimpiai bizottságról van szó, amely minden versenyzőjétől top16-os helyezést vár el az olimpiai részvétel kivívásáért.

Már az antholzi forduló előtti hétvégén, Ruhpoldingban is közel volt a hőn áhított top16-os eredmény eléréséhez a már junior nemzetközi versenyeken is szép eredményeket felmutató versenyző. Az ott megrendezett sprintversenyen mindkét lövészetében hibátlan teljesítménnyel rukkolt elő, és a második sorozat után a nagyon előkelő 7. helyen állt. Az utolsó körben azonban egy bukás következtében rengeteg időt vesztett, és végül a 25. pozícióig esett vissza. Ez ugyan így is Új-Zéland toronymagasan legjobb addigi eredménye volt a biatlon-világkupában, ráadásul a felnőtt mezőnybe épphogy csak belecsöppenő tinédzsertől, mindez továbbra sem volt elég az ország kitűzött kvalifikációs szintjéhez.

Kérdés volt, hogy az Új-Zélandi Olimpiai Bizottság ad-e még egy kis plusz időt az egyre jobb formába kerülő fiatal versenyzőnek a január 15-ére kitűzött kerethirdetés ellenére. És itt került képbe Campbell Wright egy értékes ütőkártyája, mégpedig hogy amerikai útlevéllel is rendelkezik szülei kettős állampolgársága révén. Mivel tudja, milyen ritka a biatlonsportban az, hogy valaki már 20. életévének betöltése előtt olimpián szerepelhet, mindenképp előtérbe helyezte azt, hogy ennyire fiatalon ilyen értékes tapasztaltot szerezhet.

Ennek értelmében ugyan korábban végig Új-Zélandot képviselte minden egyes nemzetközi versenyen, kilátásba helyezte azt, hogy Pekingben az amerikai csapat tagjaként is kész részt venni az ötkarikás játékokon, ha nem tudja megugrani hazája kvalifikációs követelményeit. Erre az amerikaiak edzője, Armin Auchentaller is nyitott lett volna, ugyanis Campbell az idei világkupa-eredményei alapján bőven befért volna a négy fős férfi küldöttségükbe.

A találgatásoknak azonban vége lett, amikor Wright a múlt csütörtöki 20 kilométeres egyéni indításos versenyen az elkövetett két lövőhiba ellenére is a 15. helyen zárt, és bár ez az eredménye a kerethirdetési határidőn túlra esett, a NZOC annyira már nem volt szőrösszívű, hogy a szenzációs szereplés ellenére ne adjon neki olimpiai kvótát. Pekingi szereplése már önmagában óriási siker az új-zélandi biatlonsportnak, hiszen ő lesz csupán a második olimpiai versenyzőjük Sarah Murphy után, aki a 2010-es vancouveri játékokon mérethette meg magát.

Új-Zéland szigorú kvótarendszere nem először került negatív értelemben reflektorfénybe. Nem is kell időben sokat visszamennünk, ugyanis a tokiói nyári játékok atlétikaversenyein annak ellenére nem vehetett részt két sprinter, Eddie Osei-Nketia és Zoe Hobbs, hogy a világranglistáról kvalifikálták volna magukat. Ráadásul előbbi személyében ott is egy 20. életéve környékén járó sportolónak kellett szembenéznie hazája nagy eredménybeli elvárásaival.

Campbell Wright esetében plusz kihívást jelentett, hogy csupán alig több mint négy éve foglalkozik jelenlegi sportágával. Ráadásul a versenyszezon hónapjaira értelemszerűen nem megy haza Új-Zélandra, hanem Európában marad, egész pontosan az olaszországi Livignóban szokott készülni. Külön előny viszont számára, hogy az európai nyár idején hazájában téli körülmények között, az ún. Snow Farmon edzhet, miközben versenyek híján baristaként keresi a kenyerét.

Sokat elmond az új-zélandi biatlonsport kezdetleges helyzetéről, hogy az említett síközpontban edz az a szám szerint tíz biatlonos, akik hivatalos versenyzőként vannak bejegyezve az országban. Ami magát Wrightot illeti, ugyan szépen belekerült az európai biatlonélet vérkeringésébe, hazája egyedüli elitversenyzőjeként leginkább családja finanszírozásából, valamint az olasz edzőjét is szponzoráló Rossignol támogatásából rója a versenyeket és próbálja meg felvenni a kesztyűt a vállalati és nemzeti támogatású európai sílövő-válogatottak ellen, amelyek teljes munkaidős csapatokkal rendelkeznek edzői, fizioterápiás vagy épp logisztikai téren egyaránt.

Ugyanakkor az új-zélandi tehetség története is illusztrálja, hogy a biatlon közege tényleg egy nagy család, ahol a legkisebb csapatok képviselőinek is önzetlenül kezet nyújtanak a nagyobb nemzetek. Ennek megfelelően őt is többször kisegítették már akár a könnyebb utazást, akár a hatékonyabb waxolást illetően. Ráadásul a segítségnyújtás mellé tisztelet is társul Wright esetében, aki edzője elmondása szerint lenyűgözi a többieket, hogy mit ért el már most, és mit érhet el még a jövőben.

Wright egészen 15 éves koráig sífutó volt, és végül a már gyerekkora óta edzőjeként ténykedő Luca Bormolini (a jelenleg aktív olasz sílövő Thomas Bormolini testvére) győzte meg őt a váltásról. Hogy mindez mennyire jó döntésnek bizonyult, arra először a 2019/20-as szezon adott tanúbizonyságot, amikor még természetesen az ifik között, de korosztályának legjobbjaival tudott versengeni a világversenyeken. A lausanne-i ifjúsági téli olimpián csupán néhány másodperc választotta el az éremtől, majd a szintén Svájcban megrendezett junior-világbajnokságon egy 6. helyet szerzett ugyancsak a sprintszámban.

Az előző télen már a felnőtt versenyek légkörét is megízlelhette a második számú sorozatban, az IBU Kupában, ahol szintén figyelemreméltó eredményeket produkált, ugyanis a hat versenyéből négyszer is a legjobb 20 között zárt. Sőt, eközben ott lehetett már a pokljukai világbajnokságon is, sőt, sífutásban is indult Oberstdorfban az északi sí-vb-n, melyek szintén jelentős tapasztalattal szolgálhattak számára.

Wright eddig pályafutását látva lehet is párhuzamot vonni a korábbi norvég klasszis tinédzseréveivel (mégha nyilván nem ugyanolyan léptékkel mérve), ugyanis Bjørndalen is már fiatalon figyelemfelkeltő eredményeket ért el, például még az 1993-as junior világbajnokságról három aranyérmet is elhozott. Ez persze aztán csak az előszobája volt minden idők egyik legnagyobb téli sportolói pályafutásának, mely hat olimpiáról 13 érmet, köztük nyolc aranyat számlált.

Nyilván bárkinek igazán emberfeletti tett egyáltalán egy ilyen kivételes karriert akárcsak megközelítő eredménysort is felmutatni, pláne egy olyan ország versenyzőjének, ahol tulajdonképpen nincs semmilyen hagyománya a sportágnak. Ugyanakkor azt érdemes szemügyre venni, hogy Bjørndalennek is élete első olimpiája sokkal inkább szólt a tapasztalatszerzésről, mint az eredményességről. 1994-ben, Lillehammerben a legjobb helyezése egy 28. volt, amely a mostani játékokon nem lenne elérhetetlen cél Wrightnak sem.

Ahogy az új-zélandi fogalmazott, a pekingi olimpián való szerepléssel nagyon fiatalon jutna értékes tapasztalatokhoz egy olyan sportágban, ahol a legtöbb biatlonos a 20-as évei végére, vagy csak a 30-as évei elejére érik be igazán. És mire már a 2026-os olimpia lesz majd a célkeresztben (amelynek biatlonhelyszíne ugyanúgy Antholzban lesz, ahol a most kvótát érő bravúrhelyezését elérte), addigra ő már olimpiai és nem kis világkupa-tapasztalattal felvértezve érkezhet meg, akár jóval nagyobb reményekkel is, mint első alkalommal. Sőt, Wright nem titkolva kimondta, hogy a kellő rutinnal a háta mögött akkor már egy lehetséges éremért szeretne harcba szállni, ami már önmagában álomszerűnek tűnő célkitűzés, édesapja viszont akár már most is képesnek tartja őt rá.

„Már az eddigi teljesítményével is feltette Új-Zélandot a (biatlon)világ térképére.” – mondta büszkén fiáról, majd ő szintén Bjørndalen pályafutását hozta be példaként. „Nem valószínű, hogy Pekingben érmet szerezzen, de nem kizárt. Ha lehetőséget kap, hogy Pekingben versenyezzen, és megszerezze azt az értékes tapasztalatot, amelyet anno Bjørndalen is megszerzett, akkor az a jövőben nem egy lehetőséget kínálhat majd neki, hogy téli olimpián érmet szerezzen Új-Zélandnak."

Márpedig Új-Zélandnak eddig csupán három érme van téli olimpiáról 1952-es szereplései óta. Először a ’92-es albertville-i játékokon Annelise Coberger lett második az alpesi sízők szlalomversenyében, majd a következő két medál egyaránt legutóbb Phjongcshangban jött össze az óceániaiaknak, amikor is a snowboardos Zoi Sadowski-Synott és a freestyle síző Nico Porteous egyaránt bronzérmet szerzett. Ők ketten Pekingben is ott lesznek a mindössze 15 főt számláló küldöttségben, ahogy rajtuk kívül szintén éremesélyesként lehet kezelni alpesi síben az elsősorban óriás-műlesikló Alice Robinsont. Mivel mindegyikük még csak nemrég töltötte be a 20. életévét, ha Campbell Wright is be tud törni a biatlon világelitjébe, igazán gyümölcsöző korszak köszönthet be Új-Zéland téli sport-eredményeiben, és akár téli sport-életében is.

Forrás: nzherald.co.nz és scoop.co.nz