Még dominánsabb Johannes Bø és egy születőben lévő rivalizálás – 5 kérdés az idei szezon margójára

Kommentátorunk, Lantos András alighanem a fején találta a szöget, amikor ezzel a megnevezéssel illette Johannes Thingnes Bø-t a múlt szombati üldözőversenyen, már csak azért is, mert a versenyt a helyszínen tekintette meg maga V. Harald norvég király is, aki a saját szemével győződhetett meg arról, hogy honfitársa milyen szinten emelkedik ki a jelenlegi férfi biatlonmezőnyből. Alighanem ő sem felejti el, amikor a 29 éves sílövőklasszis az utolsó lövése előtt kinézett, és csendre intette a Holmenkollen közönségét, csakhogy még stílszerűbbé tegye sokadik lehengerlő győzelmét.

Abban az egyetlen gesztusban össze lehet foglalni az egész szezont, egyúttal azt a mérhetetlen dominanciát, aminek köszönhetően a fiatalabb Bø a legtöbb versenyen gyakorlatilag azt csinált még a hozzá legközelebb lévő riválisokkal szemben is, amit csak akart. Ennek eredménye a rekordszámú 19 győzelem, melyek között található három egyéni világbajnoki aranyérem, végül pedig a toronymagasan megnyert összetett pontverseny mellett a sprint- és az üldözéses világkupát is könnyedén behúzta, és minden bizonnyal mindegyik szakági kristálygömb is az övé lett volna, ha covidfertőzés miatt nem kellett volna kihagynia a teljes östersundi fordulót.

Akkor valószínűleg saját korábbi, 16 futamgyőzelmes csúcsát is megdöntötte volna az egy szezonban elért vk-sikerek számát tekintve, amit az oslói triplázással „csak” beállított, mivel idéntől a vb nem számít bele a világkupa-eredményekbe. Ez viszont aligha foglalkoztat bárkit is, nem véletlenül lett fentebb említve 19-ként a győzelmeinek a száma a vb-címekkel együtt, amit szinte lehetetlennek tűnik megdönteni, de ha valaki, akkor ő képes lehet rá.

Persze jó kérdés, hol tudna még javulni, ugyanis idénre a korábban gyengepontot jelentő fekvő lövészeteit is nagyon összerakta, futásban pedig nehéz látni, hogyan kerülhetne ennél is jobban a mezőny fölé. Amennyiben az egyaránt 88%-os fekvő és álló lövőteljesítményét még feljebb (mondjuk 90% fölé) tudná tornászni, talán még kisebb eséllyel győznék le bármelyik versenyen, ugyanakkor csak a mostani szint tartásával is esélyt adhatna magának, hogy még a mostaninál is sikeresebb szezont fusson. Persze ennél sikeresebbet már tényleg nem nagyon lehet elképzelni, és nem vehetjük készpénznek, hogy a riválisok nem erősödnek meg akár a pályán, akár a lőtéren a következő szezon(ok)ra. Ha viszont Bø sikeréhsége és futóformája nem csillapodik különösebben az elkövetkező évekre, akkor aligha lesz olyan rekord a biatlonsportban, aminél nem ő az neve szerepel majd.

Nem csupán Johannes Bø, hanem alapvetően a teljes norvég férfi válogatott igazi erődemonstrációt tartott a 2022/23-as szezonban. Míg Bø a dobogó legtetejét bérelte ki magának az elmúlt tél során, addig Sturla Holm Laegreid neve mellett rendre a kettes szám szerepelt. A 26 éves versenyző összesen nyolc alkalommal végzett a második helyen (ebből hétszer Bø mögött), így nem meglepő, hogy az összetett tabellán is ebben a pozícióban zárt, zsinórban harmadik évében.

Laegreid talán eddigi legjobb idényét futotta, és Johannes Bø hiányában ő lehetett volna az, aki dominálja az idei világkupát. Kérdés, hogy amíg nagynevű honfitársa a mezőnyben lesz, mennyire pályázhat reális eséllyel, hogy elhódítsa végre a nagy kristálygömböt.

Persze benne van a pakliban, hogy Bø formája valamennyire visszaesik akár már a következő szezonban is, ez viszont önmagában nem garancia Laegreid végső sikerére már csak azért sem, mert több kihívó is akadhat házon belül, akik akár a csapaton belüli második számú pozícióját is veszélyeztethetik a jövőben. Mindenképp közéjük sorolandó az élete szezonját produkáló Vetle Sjaastad Christiansen, aki Östersundban az egyéni indításos, majd Oslóban a tömegrajtos szakági világkupa megnyerésével szerezte meg karrierje első kristálygömbjeit,

Szintén számolni kell a júliusban már 35 esztendős Tarjei Bø-vel, akit ugyan a szezon első versenyeit követően sokan még az IBU Kupába követeltek, végül ugyanúgy a hatodik helyen zárt összetettben, mint tavaly, miközben négy alkalommal is a dobogó második fokán végzett az öccse mögött, többek között az oberhofi vb sprintversenyében is, mellyel az első testvérpár lettek a sportág történetében, akik kettős győzelmet arattak a világbajnokságon.

És természetesen ott vannak a norvégoknál azok a fiatal tehetségek, akik hű bizonyítékai a hatékony és folyamatos utánpótlásuknak. Az idény során versenyt is nyerő Johannes Dale már kellő tapasztalattal a háta mögött jövőre még veszélyesebb ellenfél lehet, akinek az egyéni ambíciói mellett a stabil váltószereplés lehet az egyik fő célkitűzése, de ugyancsak érdemes lesz figyelni az idei IBU Kupa-győztes Endre Strømsheim, valamint a még csak 23 éves FilipFjeld Andersen fejlődését. Nem lennénk tehát meglepve, ha a következő télen még a mostaninál is nagyobb norvég dominanciának lennénk szemtanúi a férfiaknál, ami a többi biatlonos nagyhatalom számára különösen aggasztó jövőképet festhet. Persze nekik is vannak „ütőkártyáik” a következő szezonokra.

A svédek egyértelműen két férfi versenyzőjükben bízhatnak majd jövőre is: Martin Ponsiluomában és Sebastian Samuelssonban. Míg utóbbi idén elsősorban a világbajnokságon villogott a megszerzett három egyéni érmével (köztük a tömegrajtos-arannyal), addig Ponsiluoma először vált az élmezőny stabil tagjává, amit jól mutat a hat dobogós helyezés, és a top5-ös zárás az összetett világkupában.

Ugyanakkor a korábbi sprintvilágbajnok teljesítménye még közel sem mondható kiegyensúlyozottnak, ugyanis bár az egyik legjobb futóvá lépett elő a Johannes Bø mögötti mezőnyben, a fekvő és az álló lövészeteivel továbbra is rendre megszenved. Konkrétan az oslói sprintversenyig kellett várni, hogy először hozzon le lövőhiba nélkül egyéni versenyt a szezon során, de volt nem egy olyan futam is, amikor négy-öt, de akár nyolc rontást is összehozott.

Ennek megfelelően a helyezéseiben is hasonló hullámzás mutatkozik meg, ugyanis a hat dobogója mellett jópárszor a legjobb 20 közül is kiszorult, és egy 33. és egy 36. helyezés is becsúszott neki. Ez a fajta csapongás a nagy kristálygömbért zajló versengésben egyszerűen nem fér bele, és ha Ponsi az összetett világkupa megnyerését tűzi ki maga elé, akkor nem árt mindkét testhelyzetben legalább 80% fölé tolnia a lövőhatékonyságát. Mivel még mindig viszonylag a fiatal versenyzők közé tartozik, ideje bőven lehet arra, hogy kiegyensúlyozott biatlonossá váljon, kérdés, hogy képes lesz-e végleg átlépni a saját árnyékát, és nemcsak a nagy versenyek embereként fog-e tetszelegni.

Az idei szezon legnagyobb csalódása egyértelműen Émilien Jacquelin formahanyatlása volt. A franciák kétszeres egyéni világbajnok sztárja remekül indította a 2022/23-as idényt, hiszen az első öt versenyen háromszor is a dobogón ünnepelhetett, utána viszont hatalmas zuhanás következett a teljesítményében, melynek mélypontja a pokljukai sprintben szerzett 64. hely volt.

Bár a francia váltóval nem kis meglepetésre világbajnoki címet szerzett, egyéniben az oberhofi vb is borzasztóan alakult a számára. Csupán egy 20. helyezés volt a legjobbja a zárószámként sorra kerülő tömegrajtos versenyről, melyet követően váratlanul bejelentette, nem áll többet rajthoz a szezonban.

Döntése persze abból a szempontból nem volt meglepő, hogy ebben a szezonban is javában küzdött a depressziójával, mely immár másfél éve húzódik a 27 esztendős versenyzőnél, és sokszor épp a versenyein jött elő. Mentális problémáira a francia válogatott edzője, Vincent Vittoz és a lövőedző, Patrick Favre sem tudott megoldást találni, az idény végén leköszönő páros után pedig kérdés, az új csapatvezetés tud-e kelőképpen segíteni neki, hogy túljusson ezen az óriási akadályon. Amennyiben igen, akkor szinte biztosak lehetünk benne, hogy újra egy olyan Jacquelin-t láthatunk majd, aki hosszútávon is a dobogós helyezésekért, olykor pedig akár a győzelmekért is harcba szállhat.

Míg Olaszország elsősorban a nők között képvisel számottevő erőt a biatlonsportban, addig Svájc egyik nemnél sem tartozik a „nagyhatalmak” közé, néhány év múlva viszont akár ez a két ország adhatja egy-egy sílövőjük vetélkedését az összetett világkupa-győzelemért. Persze a svájci Niklas Hartweg és az olasz Tommaso Giacomel előtt sincsen kikövezve az út a legjobbak közé, az idei szezonban viszont mindketten megmutatták, mekkora potenciál rejlik bennük hosszútávon is.

Hartweg amellett, hogy második hellyel nyitotta és zárta a mostani idényét, további hat versenyen végzett a legjobb tíz között, és összetettben sem sokkal maradt le a top10-ről. Giacomel számára szintén ez a tél hozta meg az első egyéni dobogós helyezést, miután második lett az östersundi 20 kilométeres versenyen, de már előtte is többször ott volt a pódium közelében.

Oslóban végül nem kis tétért versenyezhettek, ugyanis ők ketten maradtak a versenyben az U25-ös világkupa megnyeréséért, és bár a kék trikót az utolsó verseny előtt még Giacomel viselhette, a múlt vasárnapi tömegrajtos futam során Hartweg a nehéz körülmények ellenére is hibátlan lövészettel tudott előrukkolni, a Johannes Bø mögött elért második hely pedig azt jelentette, hogy végül 16 ponttal ő végzett előrébb kettejük összevetésében.

Mindketten még nagyon fiatalok, hiszen Hartweg március első napján ünnepelte a 23. születésnapját, Giacomel pedig április elején tölti be a 23. életévét, így az U25-ös pontversenyben akár egy visszavágó is következhet kettejük között a 2023/24-es szezonban, mely a tervek szerint jó nyolc hónapos szünet után, november 25-én veszi majd kezdetét a svédországi Östersundban. Addig is szép, egyben sportban gazdag „nyári álmokat” kívánunk a biatlon szerelmeseinek!