Talán a fogadási csalóknál is veszélyesebbek a sportra a vesztes fogadók

Nem számit kinek a kije vagy, nincs félrebeszélés, nincs semmi. Csak az az egy verseny számít.

Persze ott is vannak, akik támadják a rendszert, mondván, hogy erősebb amerikai csapatot is össze lehetne állítani, ha nem pusztán egy adott nap teljesítménye számítana, hanem valamilyen hosszabb időintervallumé, esetleg mondjuk egy teljes évé, ám azt hiszem, hogy azok, akik a válogató helyett inkább valamiféle bizottság kezébe adnák a válogatás jogát, azok nem éltek még olyan országban, ahol egy bizottság válogat.

Bármilyen egzakt válogatási elveket is fogalmazzon meg bárki, valahol, valamelyik ponton ugyanis belép az emberi tényező. És onnan persze jönnek a partalan viták, lobbizások, mivel mindig lesz valaki, aki picit másként értelmezi a legegyértelműbben megfogalmazott válogatási elveket is. Arról aztán nem beszélve, hogy akadnak olyan helyek, sportágak, ahol többnyire elvek sincsenek. Hiszen, ha lennének, akkor nem dönthetnének kényük-kedvük szerint a hatalmasok. Vagy azok, akik magukat annak gondolják.

Ha megfeleltél a Nemzetközi Szövetség válogatási feltételeinek, magyarul elértél egy bizonyos szintet, ÉS az első háromban végzel a válogatón, akkor utazhatsz. Ha valamelyik hiányzik, akkor nem. Éppen ezért, bár USA-ban az olimpiai válogató nemzeti bajnokság is, valójában mindenki csak az első három közé szeretne kerülni. Ez sokkal fontosabb, minthogy bajnok legyél. Picit olyan, mint mondjuk egy világbajnoki elődöntő 800 méteren, ahol az számít, hogy ott vagy-e a továbbjutó helyek valamelyikén, nem pedig az, hogy megnyered-e a futamot.

Ez az a verseny, ahol még soha senki nem látott csalódott másodikat, hiszen az esetek 99%-ban a második is utazhat. A többi meg nem számít. Vagy hát az elmúlt hét végéig azt gondoltuk, hogy a többi nem számít.

Akkor rendezték ugyanis Orlandoban az Egyesült Államok olimpiai válogatóját maratoni távon. A férfiaknál elég egyértelmű volt a helyzet, mivel előzetesen csak két futónak volt meg a 2:08:10-es olimpia szintje, így csak az volt biztos, hogy ha Conner Mantz és Clayton Young az első háromban végez, akkor ők biztosan csapattagok. Bárki más csak akkor vált volna automatikusan csapattaggá, ha a már emlegett szintet is teljesíti amellett, hogy dobogón végez. Az orlandói melegben viszont ez semmiképpen nem tűnt könnyű feladatnak.

Ez be is jött végül, Zach Panning nagy tempót diktál egy jó darabig, ám végül megfőtt a melegben, így nem csak a szintről maradt le, hanem annyira elkészült az erejével, hogy az utolsó mérföldeken még az első háromból is kicsúszott. Így aztán Leonard Korir lesz az, aki a következő hónapokban majd böngészheti a világranglistát, és izgulhat, hogy az olimpiai indulást jelentő helyek valamelyikén találja-e meg a május, amikor is a kvalifikációs időszak lezárul. Jelenleg 68., és 80-ban kéne maradnia, de emiatt aligha írna valaki cikket Magyarországon.

Ami miatt viszont talán érdemes, az az, ami az élen történt. Az utolsó mérföldekre Mantz és Young ketten maradtak, és semmi más dolguk nem volt, mint célba érni, ahhoz, hogy olimpiai csapattagok lehessenek.

Kettejük közül Mantz a picit jobb futó, három évvel fiatalabb, jobb az egyéni csúcsa, jobb eredményei voltak pályán, és az edzéseken is ő az, aki általában diktálja a tempót. Ezúttal azonban Mantz volt az, akinek annyira nem esett jól a vége. Hiába voltak látszólag biztonságban, a verseny után elmondta, hogy rettenetesen aggódott, nehogy görcsölni kezdjen és problémái legyenek még a célba érkezés előtt. Igazából semmi mást nem akart, mint valahogy célba érni és túl lenni az egészen. Young viszont, aki jobban bírja a meleget, egészen addig abban gondolkodott, hogy miként fogják majd kiélvezni a pillanatot, miként fogják kiélvezni az utolsó métereket, amíg meg nem tudta, hogy Mantz nincs igazán jól.

Amikor viszont Mantz ezt megmondta neki, úgy döntött, hogy a barátja mellett marad, és arra koncentrál, hogy mindketten bekerüljenek az olimpiai csapatba.

A napnál is világosabban látszott, hogy bármikor ott tudná hagyni Mantzot, de nem tette. Az rendben van, hogy nem tette az utolsó két mérföldön, az rendben van, hogy nem tette az utolsó pár száz méteren sem, ám az, hogy a végén látványosan maga elé engedte Mantzot, átengedve ezzel a győzelmet, a bajnoki címet és az ezzel járó 15 000 dollárt, az viszont most sokaknak nem tetszett.

Young azt mesélte a végén, hogy ő abban gondolkodott, hogy beérnek majd kéz a kézben, mint annak idején, '72-ben Frank Shorter és Kenny Moore, csak Mantz annyira a végét járta, hogy a nagy zajban már nem hallotta, hogy mond neki valamit. Ő pedig annyiban hagyta az egészet, úgysem számít az egész semmit.

Ebben viszont, mármint, hogy az egész úgysem számít semmit, csak az a fontos, hogy mindketten olimpikonnak mondhatják magukat, elég sokan nem értettek egyet vele.

Elképesztően sokan támadták őket, mondván, hogy egy igazi sportember mindig, minden körülmények között a győzelemre törekszik, és hogy senki nem kíváncsi azokra a sporteseményekre, ahol ez nem így van. Olyanok is akadtak, aki fogadási csalást emlegettek, mondván, hogy Young biztosan az elvesztett 15 000 dollár sokszorosát kereste meg a bukiknál. Volt, aki úgy érezte, hogy azonnal ki kellene őket zárni a versenyből, és ezzel együtt az olimpia csapatból is. A kerékbetörés még nem került szóba, de lehet, ez sem várat magára sokáig, hiszen odáig már néhányan eljutottak, hogy Manzot és Youngot és tulajdonképpen az összes sportolót a nézők tartják el.

Őszintén szólva, amikor először láttam a befutót, első pillantásra nekem is furcsának tűnt az egész. Furcsának tűnt annak ellenére, hogy – bár nyilvánvalóan jóval alacsonyabb szinten –, de én is csináltam már hasonlót. Tudom, milyen érzés gyakorlatilag becipelni a társadat a célba, és tudom, mennyire természetesen jön ilyenkor a hátralépés, hogy ő haladjon át először a célvonalon. Illetve, hogy egészen pontos legyek: mennyire testidegen ilyenkor bevágni elé a végén, miután előtte egy csomó melód volt abban, hogy együtt érjetek el idáig.

Ám attól még, hogy a befutó fura volt, fel nem merült bennem, hogy néhányan eljuthatunk idáig. Pedig elég lett volna arra gondolnom, hogy milyen indulatokat generált az az írásom, ami hasonló témát feszegetett (Szg#40-Ha ki tudod ejteni Djokovicot, ki kell ejtened, különben elvágja a torkod). Akkor is sokan leírták már igazisportemberes gondolataikat, melyeket – bevallom – én azért rendre fenntartásokkal kezelek.

Nem érzem ugyanis a sportemberség fokmérőjének azt, hogy valaki spórol az energiájával egy számára már tét nélküli csoportmeccsen, de még azt sem, hogy valaki egy szándékos vereséggel kiejt egy veszélyes ellenfelet a versenyből. És nem érzem a sportemberség fokmérőjének azt sem, hogy valaki maga elé engedi egy barátját, vagy sem.

Sőt, itt még azt is meg merem engedni magamnak, hogy igenis komoly sportemberi kvalitásokra vall a társadat besegíteni az olimpiai csapatba az utolsó három kilométeren, ahelyett, hogy a magad versenyével foglalkoznál.

Azon a bizonyos már emlegetett '72-es olimpiai válogatón nem csak annyi történt, hogy Shorterék bejöttek kéz a kézben (hozzáteszem, hogy ma már ilyenkor nem hirdetnének két győztest, hanem eldöntenék a versenyt célfotóval), hanem az is, hogy a harmadik helyért folytatott versenyben Jeff Galloway maga elé engedte edzéstársát, Jack Bachelert, hogy ő is ott lehessen Münchenben, hiszen ő maga már egy másik számban kvalifikált. Nem tudom, hiszen nem tudhatom nyilván, hogy Galloway akkor megkapta-e ugyanazt, mint most Young, de talán joggal feltételezhetem azt, hogy nem. Vagy legalábbis ilyen mennyiségben biztosan nem, nem lévén még internet.

Az internet pedig két oldalról is elősegíti ezt a folyamatot. Egyfelől van már megfelelő fórum arra, hogy valaki a véleményét közhírré tegye, hiszen egy kommentet mégis könnyebben megír az ember, mint annak idején egy táviratot, másfelől pedig elképesztő módon segítette az internet a sportfogadás elterjedését. Könnyen előfordulhat, hogy '72-ben senki nem fogadott az amerikai olimpiai maratoni válogatóra egyáltalán, ma már azt nehéz elképzelni, hogy ez így lett volna. Hogy ne lett volna feltéve sok százezer dollár különböző irodáknál.

Nyilván azt nem írhatják, hogy 'te köcsög, miattad veszítettem 243 dollárt', ehelyett írnak mást. Így volt ez tavaly a Gent - Wevelgemen, amikor Wout van Aert nem sprintelte le segítőjét, Christope Laporte-ot, hanem előbb átölelte őt, majd Younghoz hasonlóan látványos gesztussal maga elé engedte a célban, és így van rengeteg teniszmeccs után is. Rettenetesen sok teniszező érzi úgy, hogy amögött az elképesztő mennyiségű gyalázkodó komment mögött, amit kapnak, legtöbbször hasonló motiváció bújik meg. Elég megnézni a Netflix – egyébként sok szempontból kritizálható – Break point c. sorozatát, hogy mit kap Pegula vagy éppen Sakkari egy-egy vereség után az Instán. De beszélt ugyanerről Babos Tímea is korábban podcastünkben.

Mégis mennyivel elegánsabb azt írni, hogy Young nem is igazi sportember, hiszen nem törekedett minden idegszálával a győzelemre, mintsem azt, hogy 'basszus, ezt jól benéztem, elfelejtettem, hogy ez egy válogató, ahol a csapatba kerülés a tét, ez fontosabb még a győzelemnél is.'

Nem gondolom persze, hogy mindenki vesztes fogadó lett volna azok közül, akik elküldték Youngékat a francba, azt viszont határozottan gondolom, hogy a csalódott fogadók minősíthetetlen reakciói komoly problémát jelentenek a sportban. És abban is biztos vagyok, hogy amikor egyre több fiatal, tehetséges sportoló mentális problémákról beszél, akkor ennek egyik oka az, hogy ilyen kommentekkel kell nap mint nap találkozniuk.

Persze az is lehet, hogy bármennyire is hadakozna az ember az ellen a meglehetősen demagóg megközelítés ellen, hogy ez szakmai ártalom, hogy ezekkel a kommentekkel a sportolóknak együtt kell élniük, meg kell tanulniuk ezeket a kezelni, meg kell tanulniuk ezeket a kommenteket feldolgozni, végül nem lesz más megoldás.

És lehet, hogy előbb-utóbb a sporttehetség egyik szelete az lesz, hogy valaki mennyire tudja kizárni ezeket a baromságokat.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!