Telitalálat a genetikai lottón? Három világklasszis testvér sikereinek nyomában

Jakob Ingebrigtsen új olimpiai csúccsal nyerte Tokió aranyérmét 1500-on, megelőzve az uralkodó világbajnok kenyai Timothy Cheruiyotot. A versenyről Balázs Boldizsár kollégánk írt részletesebben, kitérve egy kicsit arra is, mi lehet az oka bizonyos futószámokban a norvégok előretörésének.

Jakob egy egészen kivételes családból érkezik, bátyjai, a 30 éves Henrik, valamint a 28 esztendős Filip szintén komoly eredményeket tudhatnak magukénak középtávfutásban. Mindketten olimpikonok, előbbi Londonban, utóbbi Rióban versenyzett 1500-on.

Bár ’csak’ Jakob az, aki olimpiai aranyig vitte, mindhárman nyertek Európa-bajnokságot, és mindhármuknak számottevő ideje van 5000 méterről is.

De mégis mitől ilyen jók? Erre a kérdésre két 2019-ben megjelent tanulmány alapján próbálunk meg válaszolni. Ezek közül az egyik kifejezetten a három szupertehetséget vizsgálta, egészen konkrétan végigkövette az edzéseiket hét éven keresztül. A másik inkább hosszútávfutókat vizsgált, ám így is lehetőséget ad arra, hogy jobban rálássunk az Ingebrigtsen fivérek genetikai és edzésmódszertani sajátosságaira, vagyis mindarra, ami eredményessé tette őket.

Mindkét jelentés támogatja az ún. 80/20-as arányú edzésfelosztást, azaz, hogy 80 százalékban könnyűek, 20 százalékban kemények legyenek a futások. Ez a módszer segít abban, hogy a verseny napján a futó igazán gyors tudjon lenni. Ezen kívül azonban a tanulmányok felvetnek még néhány további érdekes szempontot, melyeket mindenképpen érdemes figyelembe venni.

A két idősebb fivér, Henrik és Filip fiatalon fociztak és sífutottak is. Egészen 17 éves korukig nem kötelezték el magukat a futás mellett. Ezen a ponton aztán fokozatosan elkezdték növelni a heti edzésadagjukat egészen 145-160 kilométerig. Mindezt édesapjuk, Gert éber edzői felügyelete mellett. Két dolgot különösen is figyelemmel kísért a papa. Az egyik a pulzus alakulása az edzések során, a másik pedig a vérben felhalmozódó laktát mennyisége az intervall edzések alkalmával.

Jakob hétévesen kezdett atletizálni, sprintelt, gátazott és ugrott is. Tízévesen már kifejezetten jó eredményei voltak mezeifutásban. Tizenkétéves koráig ő is versenyszerűen síelt, de jóval korábban abbahagyta, mint a bátyjai. Testvéreivel ellentétben ő már a tízes évei elején ráállt a futásra. Látta, hogy ők milyen sikeresek lettek, úgyhogy mindenképpen követni akarta őket.

Komoly vita folyik arról, mennyire korán kell egy sportolónak specializálódnia ahhoz, hogy később komoly sikereket tudjon elérni. David EpsteinRange című könyvében a sokoldalúságot támogatja, Jakob példája azonban ezt nem támasztja alá. Igaz ugyan, hogy kisgyerekként azért is ő is belekóstolt jó néhány sportágba, illetve tegyük hozzá azt is, hogy természetesen rengeteg tényező szerencsés együttállása kell ahhoz, hogy valakiből nagy bajnok váljék.

A tanulmányokból kiderül, hogy Ingebrigtsenék egy edzéstípust másként hajtanak végre, mint sok más futó. Nem csinálnak folyamatos tempófutásokat egyedül, helyette 2-3000 méteres intervallokat mennek úgy, hogy a papa méri a vérük laktát szintjét. Ezzel ki tudják védeni, hogy ezek az edzések túl kemények legyenek, ami egy olyan csapda az atléták számára, amibe könnyű beleesni.

A heti kilométeradagjuk nagyjából 23-25 százalékát teszik kis ezek a kontrollált intervall futások, a max pulzusuk 82-92 százalékán. Az édesapjuk azonban ott van a közelben, és mindent mér, nehogy a srácok túl erősre fussák az egyes etapokat. Egyébként mindkét szülőnek fontos szerep jut, nemcsak Gertnek.

„A családi csapatnak édesanyánk is hihetetlenül fontos része. Mindig kész melegétel vár minket, amikor hazaérünk az edzésekről, nem beszélve a több ezer kiló edzéscuccról, amit eddig kimosott” – mesélte Filip a mamáról, aki maga is futó volt korábban.

A tanulmányok alapján a következő listát lehet összeállítani arról, mégis mitől ilyen eredményesek az Ingebrigtsen testvérek.

Az egyik tanulmány arra is kitért, hogy úgy általában a különböző edzéstípusoknak mekkora szerepe van a teljesítményben. A leerősebb összefüggést az elvégzett edzésmunka összessége mutatta. Ezt követte sorrendben a könnyű futás, a tempófutás és a rövid intervall. Ami érdekes, hogy a hosszú intervalloknak elenyészően kis szerepe van a későbbi jó teljesítményben.

via podiumrunner.com