Duplantis: „A győzelmet nem adják ingyen, a sikerért minden egyes nap meg kell dolgozni”

Armand Duplantis nemrég nagyinterjút adott a Diamond League-sorozat hivatalos honlapjának. A beszélgetés első részében elmondta, tudja, miben hibázott a fedett vb-n, így azzal is tisztában van, miben kell javulnia a párizsi olimpiára. Az interjú második részét itt olvashatjátok.

Egyértelműen. Ez a hely mindig különleges lesz a számomra. Nálunk, atlétáknál a hazai pálya előnye nem mindig jelenik meg olyan határozottan, viszont itt mindig úgy érzem, hogy duplán is bizonyítanom kell. Ez plusz adrenalinlöketet ad, olyan nekem, mint egy kis világverseny. Ezt az itt elért eredményeim is jól mutatják.

Igen, az van, amikor Svédországban ugrasz. Ami történt, az sok mindent elmond a közönségről. Esett, és tényleg iszonyú idő volt, de szinte az egész stadion a helyén maradt, csak, hogy nézze a rúdugrást. Csodálatos élmény volt és egészen különleges érzés. Ez egy fontos verseny a számomra, úgyhogy bármilyen az időjárás, én mindig próbálom a maximumot kihozni magamból.

Igen, a vb-címet és ezt a trófeát viszonylag későn sikerült megnyernem. 2019-ben is nagyon közel voltam már, de Sam [Kendricks] az utolsó pillanatban legyőzött engem. Az ember mindig jó szájízzel akarja zárni a szezon, úgyhogy a DL-döntő egy fontos verseny. Az első trófea meg főleg az volt.

Nem igazán. Szerintem ez volt eddig a legkevésbé várt világcsúcsom. Ez volt benne a legkevésbé a pakliban. Nem éreztem különösebben az energiákat, és az első ugrásaim sem voltak valami jók. Már amikor 6 méterre ugrottam, az is necces volt. Aztán éreztem, hogy nincs már a testemben sok ugrás, úgyhogy emeltettem 6.23-ra. Próbáltam a lehető legtöbb energiát megspórolni, és a lehető legjobb ugrást összerakni. Új élmény volt számomra ez a rekord, hisz ennyire a szezon végén még sosem javítottam világcsúcsot.

Nagy este volt. Talán túl nagy is. De ez van, ha a szezon utolsó versenyén ugrasz világcsúcsot, és a két tesód ott van a helyszínen, hogy ünnepeljen veled. Nincs mindig ekkora ünneplés, ugyanakkor nem akarom természetesnek venni ezeket a pillanatokat, úgyhogy azért egy világcsúcsdöntést mégiscsak meg kell ünnepelni.

Én ezt úgy élem meg, hogy igazából mindig csak magammal versenyzek. Ezért aztán a motiváció mindig ott van, hisz fejlődni mindig tud az ember. Egyre kisebb a tér a fejlődésre, egyre apróbb dolgokat kell a helyükre tenni, hogy jobb legyek. Ez extra motivációt ad nekem. Folyamatosan próbálom elérni saját magam legjobb verzióját. És persze imádok ugrani, imások utazni, szeretem ezt az életet. Amíg bennem lesz ez a szenvedély és ez az öröm, nem is lesz gondom a motivációval.

Egy kicsit azt hiszem, mindenben. A mentális rész nekem mindig is elég könnyen jött, talán ebben vagyok a legerősebb. De mivel ez egy fizikális versenyszám, erőben és gyorsaságban például mindig lehet előrelépni. És mivel technikailag egy kifejezetten komplex mozdulatsorról van szó, mindig találhatsz valamit, amitől az ugrás szebb és könnyedebb lehet.

Próbálok erre nem nagyon gondolni. Szeretnék hétig eljutni, de igazából az is nagyon nehéz lesz, hogy négynél többet nyerjek. Semmire sincs garancia a sportban, az eredményekért minden egyes nap meg kell dolgozni. Attól még, hogy esélyesként megyek a versenyekre, nem adják ingyen a győzelmet. Meg kell azt szereznem. Mindig a következő feladatra figyelek, ha majd lesz hat trófeám, beszélhetünk a hetedikről. És ha meglesz a hét, nyilván meg akarom majd nyerni a nyolcadikat is. De én mindig a jelenben élek.

via diamondleague.com