Őrült ellentmondás feszül az új női maratoni világcsúcs körül

Egyéni csúcsától ugyan némiképp ugyan elmaradt, ám 2:10:11-et futva megszerezte a 11. helyet.

Ám Yuichi Yasuival olyasvalami történt, ami ilyen szintű maratonfutóval még soha nem fordult elő, és gyaníthatóan nem is fog egy jó darabig. Úgy 600 méterrel a vége előtt ugyanis utolérte és megelőzte őt egy nő. És nem azért előzte meg, mert Yuichi elkészült az erejével és már csak botorkált a végén, nem azért előzte meg, mert teljesen fejre állt, hanem azért előzte meg, mert az a nő egészen egyszerűen nagyobb tempóban haladt.

Nevesítsünk, az a nő Ruth Chepngetich volt, aki vasárnap nemcsak hogy megjavította a női maratoni futás világcsúcsát, hanem 2 óra 10 percen belül ért célba.

Tigist Assefa világcsúcsa, amit egy évvel ezelőtt ugyanebben a rovatban hangosan ünnepeltem és a legerősebb női világcsúcsnak tituláltam, alig több mint egy évet élt, és pár másodperc híján két perccel dőlt meg. És nem, nem azért dőlt meg két perccel, mert tévesen tituláltam volna az Assefa-féle rekordot a legerősebb rekordnak, hiszen a számok nem hazudnak: Assefánál tavaly mindössze 535 férfi (a futás pillanatában 395) futott jobbat maratonin, és messze az övé volt az az eredmény, amivel a legtöbbre lehetett volna vinni a férfiak versenyében, valamennyi atlétikai versenyszám közül.

Ezen tudott csavarni még egyet (vagy inkább kettőt) Chepngetich, hiszen a vasárnapi idejénél eddig csak 284 férfi futott jobbat az idén. Csak a miheztartás végett: idén megdőlt a női 10 000 méter világcsúcsa is, Beatrice Chebet 28:54:14-et korszakos rekordot futott, ahol megdőlt egy másik komoly álomhatár is, hiszen ő lett az első nő 29 percen belül. Chebet ezzel a futással a férfi világranglista 497. helyére lenne jó.

Egyetlenegy olyan női maratoni jut az eszembe, ami összevethető mindazzal, amit Chepngetichtől tegnap láttunk: ez pedig Paula Radcliffe 2:15:25-ös rekordja, ami 16 és fél évig élt. Az egy olyan rekord volt, melyről akkoriban tudományos igénnyel megírt dolgozatok születtek, és azt bizonygatták (majd cáfolták), hogy az a futás egyenértékű lehet a férfiak két órán belüli maratonijával.

Az a futás olyan erős volt, hogy még idén is jó lett volna a világranglista második (!!) helyére, és aminél még így, több mint húsz év elteltével is mindössze öt jobb eredményt találunk.

Azt hiszem, jól látja mindenki, aki úgy érzi, hogy a fenti sorok között azért feszül némi ellentmondás. Hiszen egyfelől van egy eredmény, ami több mint húszéves, mégis alig-alig futnak nála jobbat, ám amikor jobbat futnak, akkor viszont két perceket hasítanak le az aktuális rekordokból.

Radcliffe a korszakos világcsúcsát 2003-ban futotta Londonban, amit csak 2019-ben tudott megjavítani Brigid Kosgei, igaz akkor majd’ másfél perccel. Utána következett Assefa tavaly Berlinben, aki levett több, mint két percet Kosgei rekordjából, majd jött Chepngetich, aki javított szintén majdnem ugyanennyit.

Rajtuk kívül még mindig csak az olimpiai bajnok Hassan és a világbajnok Sankule egyéni csúcsa jobb, mint Radcliffe 2003-as ideje.

És ez az, ami nehezen értelmezhető. Leginkább az, hogy az utolsó két világcsúcs ennyire kiugró eredmény. Hiszen ma már 168 nő futott 2 óra 20 percen belül (az első még Naoko Takahashi volt 2001-ben), ám ebből a 168-ból 163-an a 2:20 és a 2:15 közötti zónában vannak, és csak öten helyezkednek el 2:09:56 és 2:15 között.

A karbontalpas cipők, melyekről már nagyon sokat beszéltünk ezeken a hasábokon (például itt: SZG#12 Egy találmány, amely felrobbantotta a hosszútávfutást), egészen biztosan benne vannak ezekben az eredményekben. Ám sokkal inkább arra jelentenek magyarázatot, hogy miért vannak már ilyen sokan 2 óra 20 percen belül, és nem arra, hogy miért vannak mindössze öten a 2:15-ös küszöb túloldalán.

Tavaly egyszer már emlegettem a supperresponderek problémakörét. Akkor írtam arról, hogy Geoff Burns úgy véli, hogy egy-egy jól sikerült cipőválasztás akár 10%-ot is hozzátehet egy futó teljesítményéhez, abban az esetben, ha ő jobban reagál egy modellre, mint a többiek.

Akkor is leírtam azt, amit most is le kell írjak: ez 10%-ot egészen biztosan nem jelent. Nincsen olyan cipő, amiben Kipchoge csak 2:15 öt futna, és nincs olyan cipő, amiben Szemerei Levi jó lenne egy Európa-csúcsra.

Azt azonban nem mondom, hogy a superresponder-problémakör ne létezne, csak azt állítom, hogy a 10% túlzó. Az viszont erősen valószínű, hogy ők öten azért elég jól reagáltak azokra a cipőkre, amikben éppen futottak. Viszont lehet, hogy közelebb kerülünk a megoldáshoz, ha rápillantunk Paula Radcliffe 2003-as cipőjére, és ezen a vonalon kezdünk el gondolkodni tovább.

Ő akkor egy ilyen cipőben tudott ennyit. És ha megnézzük, ki volt a férfi világcsúcstartó akkor, amikor Radcliffe a 2:15:25-öt futotta (Khalid Khanoucci, 2:05:28) és felállítunk egy végtelenül egyszerű aránypárt, akkor azt látjuk, hogy egészen elenyésző a különbség a mostani világcsúcstartókhoz képest. Durván egy tized százalék. Radcliffe annyival volt elmaradva Khanouccitól, mint amennyivel Chepngetich van elmaradva Kiptum rekordjától. Vagy ha úgy tetszik: Chepngetich rekordja úgy aránylik Radcliffe-éhez, mint Kiptumé Khanoucciéhoz.

Magyarul:

Igen döbbenetes volt az, hogy Chepngetich 15 perces 5 kilométerrel kezdett, és hihetetlen volt, hogy futott 3 percen belüli ezer métert is a verseny elején. Olyan hihetetlen volt, hogy én magam sem hittem el a közvetítés során, a verseny első tíz kilométerén a chip hibájára gondoltam. Elképesztő volt az is, hogy Chepngetich az elején a legjobb amerikai férfi futók előtt futott, valamint az is, hogy a célban megszerezte volna a 11. helyet a férfi versenyben. (Így végül a nyula, Nyakamba Mayaka lett a 11.) És az előtt is értetlenül álltunk, hogy miként lehet egy maratonit olyan félmaratonival kezdeni (1:04:16), aminél eddig mindössze négyen futottak jobbat a világon, és aminél a saját egyéni csúcsod (1:04:02) is csak pár másodperccel jobb.

És ezt azért is nagyon fontos észben tartani, mert olvasgatva a visszhangokat, nagyon sokan, nagyon sok mindennel vádolják Chepngetichet. Vádolják doppingolással, ahogyan az ilyenkor lenni szokott, de előkerül a mostanában divatos magyarázat, hogy Ruth valójában férfi, vagy legalábbis transz. Meg hasonló butaságok.

Egy dolgot azonban le kell szögezni: ha ő az, akkor nyilvánvalóan Paula is az.

Az nem megy, hogy az egyik egy utolsó csaló, a másik pedig a Nemzetközi Doppingellenes Küzdelem Rendíthetetlen Harcosa.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!