Serena Williams: A birodalom visszavág

Kicsit mégis szomorú, amikor egy ilyen sporttörténelmi tettet, amit ma ő végrehajtott, ennyire megosztóan dolgoznak fel magukat teniszrajongónak vallók. Néhány héttel ezelőtt Novak Djokovic is sporttörténelmi pillanatot élhetett át, az ő nem naptári Grand Slamét azonban mintha senki nem vitatta volna el. Lehettek elvetemült Federer-szurkolók vagy vakon hívő Nadal-fanok, valahogy mégis mindenki megemelte a kalapját a szerb világelső előtt. Szereted, utálod, közömbös, szimpatikus vagy ellenszenves, azt senki nem mondja, hogy nem érdemelte meg a négy Grand Slam tornát zsinórban.

Serena Williams ma megnyerte a huszonkettedik Grand Slam-trófeáját, ám az első hozzászólás, amit olvastam róla, hogy akkor most már vonuljon vissza. Ami végső soron akár még ésszerű és dicső megoldás is lenne, de hát ha egyszer ő a legnagyobb, miért ne lehetne meg a huszonharmadik is. Meg hát ne mások mondják meg a legnagyobbnak, hogy mit csináljon.

Nincs azzal baj, ha valaki nem szereti Serena Williamst, nem neki szurkol, vagy nem tetszik neki a játékstílusa, sőt, az is egy természetes vágy mindannyiunkban, hogy új bajnokokat akarunk. Ilyenkor lehet az ellenfélnek szurkolni, aztán ha mégis Serena nyer, akkor biccenteni kell, továbblépni, de elismerni a bajnokot.

A baj azzal van, amikor nem tudunk felülemelkedni valaki vitathatatlan nagyságán, amikor nem tudunk túllépni azon, hogy ezt a valakit úgy teremtette a Jóisten, hogy erős testalkata miatt erőteljes alapvonal ütései is vannak. Ha nem tudjuk feldolgozni, hogy ez a valaki a női tenisz valaha látott legerősebb fegyverével, egy ilyen adogatással rendelkezik, amit ráadásul használni is tud a megfelelő pillanatokban. Ha nem tudjuk elfogadni, hogy igen, erőteniszt játszik, de attól még eszméletlenül tud teniszezni.

Amikor nem látunk Serena mosolya mögé, és nem látjuk azt a több évtizedes hihetetlen alázatot és munkát, amit beletett abba, hogy az istenadta tehetségét és testi adottságait huszonkét Grand Slam-trófeává dolgozza át. Ha nem vesszük észre, hogy ez a lány harmincöt évesen is ugyanolyan keményen dolgozik, mint tizennyolc évesen, amikor megnyerte az első US Openjét. Hogy ez a lány úgy megy fel a hálóhoz minden megnyert mérkőzése után, hogy van egy jó szava és egy kedves mosolya az ellenfélhez. Ha nem látjuk, hogy ez a lány a döntő díjátadóján azt emelte ki az Angelique Kerber elleni meccsel kapcsolatban, hogy milyen jó dolog egy olyan ellenféllel játszani, akinek letörölhetetlen a mosolya, ez pedig azt jelenti, hogy ő tényleg észreveszi az igazán fontos dolgokat. Hogy mekkora nagyságra vall az, hogy huszonkétszer volt az az első dolga a meccslabda után, hogy köszönetet mondjon annak a felsőbb erőnek, akiben ő hisz.

Nem az a baj, hogy nem szereted Serenát, hanem az, ha nem tiszteled mélységesen azért, ahonnan ő visszajött. Ahogy visszatért a tüdőembólia és a lábműtét után. Egy tüdőembólia után, basszus. Ahogy felállt a kihagyás után, ahogy felállt Indian Wells után, ahogy túlélte a családi tragédiákat. Ha nem látjuk, hogy az, akinek ennyire fontos a család, az csak jó ember lehet. Aki vette a bátorságot, és felbérelt magának egy Patrick Mouratoglout, mert rájött, hogy még neki is kell segítség, egy vezető kéz.

Ha nem érezzük abban a tisztelet legmagasabb fokát, amikor a wimbledoni döntő után minden valamirevaló rivális a #legend hashtaggel gratulál Serenának.

Igen, Steffi egy zseni volt, Navratilova elnyűhetetlen, de tizenhét éven keresztül senki nem képes pusztán a testi erejével uralni egy sportágat, és ezért Serena a legnagyobb.

Ha nem látunk Serena mosolya mögé, és nem ismerjük, be, van abban valami nagyon szerethető, hogy az egyes döntő mellett neki legalább annyira fontos, hogy Venusszal (Venusnak) páros bajnoki címet is nyerjen. (Na jó, azt azért most kivételesen ne... ;) )

Nem az a baj, ha nem szereted Serena Williamst, hanem az, ha nem látsz a dolgok mögé, miközben a fotelben ülve férfinak titulálod, legorillázod, lenagyseggűzöd, pedig már tizenhét évvel ezelőtt, már tinédzserként is, már egyetlen Grand Slam bajnoki címmel is többet tett le az asztalra, mint azok, akik ilyeneket nagy büszkén leírnak.

Nem kell Serenát szeretni, nem kell neki szurkolni, és természetesen szabad izgatottan várni az utána következő korszakot.

De akkor is Serena a legnagyobb.