Megcsinálta, mert iszonyatosan akarta

Szoros volt, de mégsem volt az. Andy Murray ugyanis megingathatatlan volt.

Szilárd, stabil és végtelenül koncentrált.

Nehéz eldönteni, hogy amikor még kifelé battyogtak a pályára, Milos Raonic hitt-e igazán abban, hogy legyőzheti Andy Murrayt. Vagy inkább az történt, hogy ahogy haladt előre a mérkőzés, lassan, de biztosan beletörődött abba, hogy ő a mai napon csak asszisztálni tud a skót harmadik Grand Slam-győzelméhez.

Az egy dolog, hogy a világ egyik legjobb adogatásfogadója állt vele szemben, ám ettől még nem feltétlenül kellett volna szinte végig küzdelmes szervagémeket játszania. Nem túl jó százalékban ütötte be az első adogatásait (64%), és ez pont ma, pont Murray ellen, nem lehetett elég. Főleg, hogy a legfontosabb pillanatokban szinte mindig másodikra kényszerült.

Az meg végképp beszédes adat, hogy az első szervájából mindössze 67%-ban tudott csak pontot nyerni. Az ő adogatásával? Ez még akkor kevés, ha pontosan tudjuk, milyen jó fogadó állt a túloldalon.

Mindeközben Murray maximálisan fókuszált volt végig. És duzzadt az önbizalomtól. A testbeszéde kezdettől fogva azt sugallta, hogy el sem tudja képzelni, hogy más végkimenetele is lehet ennek a döntőnek, mint, hogy ő nyer.

Míg Raonic küszködött a saját erősségével, addig Murray lubickolt az övében. Végig remekül fogadott, magához képest agresszív volt úgy, hogy közben alig rontott (12-t, míg Raonic 29-et). Ráadásul a nyerők számában lépést tudott tartani a kanadaival (39-39).

Murray mozgott jobban, ő fogadott jobban, ő rontott lényegesen kevesebbet, minden pillanatban stabil tudott maradni, 100%-on koncentrálta végig a meccset. Sőt, összességében ő is adogatott jobban, hisz 20%-kal jobb arányban nyerte az első szervái mögött a pontokat, mint Raonic. Az pedig jelentős különbség.

Úgyhogy lehet, kár is arról beszélni, hogy Raonic elhitte vagy sem, hogy nyerhet.

Mert egész egyszerűen a komplettebb teniszező nyert, az a teniszező, aki a játék minden fontos elemében fölötte állt ellenfelének.

A kanadai nem vallott szégyent. Korántsem. Élete első Grand Slam-döntőjét játszotta, és nem zuhant meg látványosan, nem teljesített alul. Annyi történt mindössze, hogy tehetetlen volt Murray közel tökéletes teniszével szemben, ám még így is szorosan tudta tartani a szetteket. Az mindenképpen az ő javára írandó, hogy egy pillanatra nem rogyott meg és nem engedte el a meccset. Akkor sem, amikor 0:2-es hátrányba került, akkor sem, amikor a hálóról lecsorgó labdák nem őt segítették és akkor sem, mikor végre kiharcolt két break-labdát és azok hárítása nyomán a skót csak még erősebbé vált.

Képes volt maximális koncentráción végigtolni egy közel három órás finálét. És képes volt megragadni azt az esélyt, hogy legnagyobb riválisa idő előtt kihullott a versenyből. Azzal ugyanis kapott egy jó nagy terhet a nyakába, az esélyesség terhét.

Megoldotta. Bizonyítva ezzel, hogy a legnagyobbak közé való.