Füttykoncert, adrenalin, vörös szőnyeg – Mit lát a rajongó a US Openen, amit a kamera nem mutat?

Előre szeretném leszögezni, hogy ennek az írásnak nem célja, hogy bárkit tenisz rajongóvá tegyen. Ez nem egy útmutató, és nem is reklám a US Open mellett, vagy ellene. Ez egy szubjektív élménybeszámoló – arról, milyen érzés volt Budapestről elutazni New Yorkba a teniszért, a Grand Slam feelingért, és rajongóként átélni a versenyt. Ha közben valaki kedvet kap, hogy maga is belemerüljön a tenisz világába, az maximum kellemes mellékhatás.

Az én szurkolói történetem átlagosan indult: gyerekkoromban tanultam teniszezni, felnőttként is szoktam ütögetni. A profi teniszt eleinte csak a Grand Slameken keresztül követtem, aztán már év közben az ATP- és a WTA-versenyeket is. A meccsek után meghallgattam az interjúkat, megnéztem a highlightsokat. Aztán feliratkoztam podcastokra, és most már a hetem egyik fénypontja, ha kijön a The Tennis Podcast, és az Eurosport Salakblog egy új része. Andy Roddick ‘Served’ podját, Nick Kyrgios Good Trouble-ját, néha még a The Sports Gossip Show-t is hallgatom. További szintlépés volt, amikor elkezdtem barátságokat formálni a tenisz rajongásom révén, illetve év elején előre beírogattam a naptárba a négy Grand Slamet, hogy egész biztosan tudjam követni. Ezeket a heteket úgy várom, mint a gyerekek a karácsonyt. Évek óta nő ez a rajongás, és idén már odáig fajult, hogy nem halogattam tovább: vettem egy repjegyet New Yorkba, és eldöntöttem, kimegyek a US Openre.

Az első jegyemet az Arthur Ashe Stadion nappali programjára vettem, augusztus 30-ra. Itt 11:30-kor kezdődik az első meccs, rendszerint ide pakolják a legnagyobb sztárokat. Bár általában ide a legdrágább jegy, mégis emellett döntöttem, mert ez feljogosít az összes többi nagyobb pályára való belépésre is. A stadion szinte sosem telik meg teljesen, így jegyeket utolsó pillanatban is könnyen be lehet szerezni, a Ticketmaster által tanúsított ‘resale’ jegyeket kis szerencsével viszonylag olcsón is. Ez a US Open hivatalos jegyértékesítője, ezen kívül a VividSeats és a StubHub is megbízható viszonteladók, én végül mindegyiken keresztül vásároltam belépőt. A jegyvásárlás, kezelés, továbbküldés, eladás önmagában is eléggé meghatározta az élményemet, erről majd kicsit később írok még. De előbb arról, milyen érzés volt először belépni a US Openre.

Brooklynban szálltam meg, innen kb. 1,5 óra tömegközlekedést jelentett kijutni Flushing Meadowsba, a Billie Jean King National Tennis Centerhez. Bárhonnan érkezik is az ember, a 7-es metró visz a célig. Sosem voltam Harry Potter rajongó, de így képzeltem el a varázslótanoncokat szállító Roxfort Expresszt – ahogy felszálltak rá a gyerekek, átléptek egy másik világba és tudták, hogy miért mennek. A 7-es metró nekem ilyen élmény volt. Már a peron is tele volt szurkolókkal: a kedvenc játékosaikról beszélgettek, esélyeket latolgattak, tippeket osztogattak, a sztárokról pletykálgattak. Imádtam ott lenni, közéjük tartozni.

A metróból kiszállva vonatsínek fölött vezető hídon tereltek minket a bejárat felé. A kb 6-8 perces séta alatt már az ipari telep épületeinek falain felvillantak a US Open logók és szlogenek. Tuti jó helyen vagyok, közel a kapu! A bejáratnál a biztonsági ellenőrzés meglepően laza volt – a kis női táskámba senki sem nézett bele, pedig előtte alaposan átböngésztem a tiltólistát. Emiatt nem vittem ki távcsövet se magammal. A jegy QR kódos lecsippantása után beléphettem végre.

Ha becsukom a szemem, most is emlékszem erre a pillanatra, az eufóriára. Egyszer csak ott álltam: előttem a befelé hömpölygő tömeg, mögöttük részleteiben már kirajzolódtak a gigantikus méretű Arthur Ashe Stadion vonalai - 23 000 ülőhelyével ez a világ legnagyobb tenisz stadionja. Ezekért a pillanatokért érdemes élni. Libabőr, hidegrázás, zsigeri boldogság. Amikor egy álom hirtelen valósággá válik. Jó pár percen keresztül próbáltam magamba szívni a pillanatot, befelé fordítottam a figyelmemet. Ezért utaztam át az óceánt. Akkor tudtam, hogy megérte.

Elindultam befelé, felfedezni a helyszínt. Jött pár hidegzuhany, szembesültem azokkal a meghatározó dolgokkal, amikre még a legfelkészültebb rajongó se számíthat - legalábbis én annak tartottam magam: például a teniszmeccsek alatti kommentárhoz a saját Eurosport előfizetésemmel a tengerentúlon nem fértem hozzá. Ugyanakkor csak az American Express kártyával rendelkezőknek osztogatnak fülre rakható mini rádiót, ajándék piát, exkluzív lelátós helyet…persze nekem nem volt ilyen kártyám. Nem gond, ez volt a legkevesebb. Később sikerült egyébként szereznem egy ilyen rádiót. Amellett, hogy kicsit kényelmetlen volt a kütyüt a fülemen lógatni órákig, az ESPN adása sokszor kifejezetten untatott. Hiába, hozzá vagyok szokva az Eurosport tenisz kommentátorainak hangjához, humorához, magas színvonalú közvetítéseihez, akik közül főleg a nőket, Szántó Petrát és Horváth Mariannt kedvelem.

Még csak délelőtt 11 óra volt, mégis minden második ember kezében ott virított a US Open ikonikus itala. Ez egy édes, frissítő koktél vodkával, Chambord-likőrrel és citromos limonádéval. A "Honey Deuce" név egy szójáték: a "honeydew" sárgadinnye-golyók szolgálnak díszítésként, amelyek mini teniszlabdákra emlékeztetnek, a "deuce" pedig a teniszben a 40–40-es állást jelenti. Az ára az elmúlt években szépen emelkedett: 2012-ben 14 dollár volt, idén már 23, de a rajongóknak ez nem számít. A pohár maga is érték: hiszen ez egy emlékpohár a korábbi győztesek neveivel és az aktuális évvel. Ez generálta a tornán az egyik legtipikusabb szurkolói látványt: az üres Honey Deuce pohártorony gyűjtő, amit sok rajongó kis plusz büszkeségként a saját élmény mellé gyűjtöget, vagy később eBay-en is elad.

A signature US Open mojitók mellett a rajongói élményközpont és más szolgáltatások is várják az embert. Például egy kiemelt szponzor mobil töltőállomása: itt ingyen kapunk egy powerbanket, amivel egy teljesen lemerült telefont is újra életre lehet kelteni. Ez az egyik leghasznosabb dolog volt, erre egyáltalán nem számítottam, és a második naptól már a sajátomat nem is cipeltem ki magammal. Az American Express által szponzorált ‘fan experience center’ egy zárt, ablaktalan belső térbe volt zsúfolva, leginkább gyerekek számára összeállított programokon, labdás és AI-alapú játékokban lehetett itt részt venni. Ez igazából egy zajos, tenisz tematikájú játszótér/vidámparknak tűnt, ami max hideg és esős időben menedéknek jó. Nálam kevésbé volt sikere.

Már az első napomon komoly sztárparádéban volt részem: Coco Gauff, Naomi Osaka, Amanda Anisimova, Jannik Sinner, Andrej Rublev, Denis Shapovalov, Sascha Zverev, Felix Auger-Aliassime. Mindegyiküket testközelből láthattam teniszezni. Bejártam az összes nagy stadiont – Arthur Ashe, Louis Armstrong, Grandstand –, és még a gyakorlópályákhoz is benéztem. Manhattanben is lépten-nyomon szembe jöttek a ledfalakon és plakátokon, metrón.

A második napom szeptember 1, hétfőre esett, és ekkor már a fent említett sztárok a következő körben mérkőztek egymással: Gauff és Osaka, Rublev és Auger-Aliassime. Aznap már párosokra is jutott időm és energiám, ugye a már említett Arthur Ashe-jegy mesterkulcsként minden ajtót nyitott a helyszínen. Így például élőben láthattam Venus Williams-t Leylah Fernandez oldalán, és Taylor Townsendet Katerina Siniakova oldalán. Mindkét páros továbbjutott, és kedden már egymás ellen játszottak – ezt a mérkőzést is sikerült élőben követnem a lelátóról.

Az utolsó napom szeptember 2, keddre szólt, nappali jegyet vettem, hogy lássam Carlos Alcarazt is, illetve Osakát Cocóval játszani, de egy hihetetlen szerencsének köszönhetően este is bejutottam: így egyetlen nap alatt a GenZ sztárok után láthattam a vintage Novak Djokovicot is. Tévében már ezerszer láttam őket, de az az intenzitás, amit élőben árasztottak magukból, a zsigereimig hatolt. Az esti Arthur Ashe Stadion egész más a nappalihoz képest, igazi showműsorhoz hasonlít a fényekkel, és az addigra elfogyasztott pezsgők és Honey Deuce-ok is megteszik a hatást.

A szurkolói profil sokféle, mégis kvázi mint a kedvenc zenekarom koncertjén fennhangon üvölteni a kedvenc dalok szövegét együtt és feloldódni a pillanatban, na pont olyan volt a meccsek alatt is.

A meccsekre számos híresség is kijár - azokon a napokon, amikor ott voltam pl. Anna Wintour, Rami Malek, Rosalia, Ben Stiller, Owen Wilson, Jeremy Allen White is a kamerába integettek. Őket a meccsek szüneteiben a kivetítőkön mindig nagy taps és üdvrivalgás köszönti, de ugyanígy élvezetes, amikor random embereket mutatnak.

Lábjegyzetbe tenném, hogy a US Opent tényleg számos influenszer vörös szőnyegként használja. Kiöltözik, fodrászhoz és sminkeshez megy, majd szétszelfizi magát a US Open logós falak és teniszpályák előtt, és csak azért van ott, mert trendi. Ez a része nem túl szimpatikus, de úgy korrekt ha bevallom: én sem vetem meg a divatot, sőt, kétszer is direkt különlegesebb, magyar dizájner ruhadarabokat vettem fel (egy fehér, női teniszruhás stílust adó Vetlényi Alma szoknyát, amit kölcsönöztem a tervezőtől, és egy limited edition Tomcsányi felsőt, amit ajándékba kaptam egy különleges alkalomra, mert teniszütők és teniszlabdák vannak rávarrva). Egyfelől szétdicsértek random emberek a metrón is és a helyszínen is, ami tök jól esett, meg a közvetlen amerikai stílust amúgy is csípem, másrészt volt olyan, akivel emiatt szóba is sikerült elegyedni és jót dumáltunk a teniszről. De én is kiszúrtam pár kreatívabb ötletet: a teniszlabdás copf, teniszütős fülbevaló és mintás blúz levettek a lábamról.

Élőben végigélni egy Grand Slam-teniszmeccset sok szempontból más, mint otthon a kanapéról. A szünet rövidebbnek tűnik, mint a tévében, nem zökkensz ki úgy az élményből, mint a reklámok alatt. Pedig a lelátós műanyag széksorokban ülni nem titkolom, jóval kényelmetlenebb volt. A szurkolói viselkedés itt nem az a színházi puha páholyokra jellemző illedelmes, egyenes háttal a szünetig kussban végigülős (pedig én erre számítottam). Inkább a sportmeccsekre jellemző hozzáállás van: itt is mindenki lazán iszogat, eszeget, telefonál, a főnökét szidja a barátainak, pelenkázza a gyereket, jön-megy, akár fontos bréklabdánál, tie-breaknél is feláll egyet nyújtózkodni. Ez eleinte idegesített, aztán a végére elengedtem. A lelátókról egyébként sokszor nem lehet jól látni, ilyenkor kreatív megoldásokhoz kell folyamodni és egyszerűen át kell ülni máshova. A helyváltoztatás is klasszikus lelátós jelenség, főleg a felsőbb sorokba szóló olcsóbb jegyeknél tapasztaltam, hogy senki sem pont oda ül, ahova a jegye is szól. Gyorsan rájöttem arra is, hogy érdemes 10-15 perccel a meccs vége előtt megindulni egy italért, ételért. Ez többször jó döntésnek bizonyult, miután párszor szinte belefulladtam a tömegáradatba, ami az utolsó pont utáni másodpercben hömpölyög a kijárat felé. Végül pedig a kommentátor nélküli teniszmeccs élményről. Ezt is megkedveltem. Sokkal jobban át lehet érezni a játék lüktetését, és nem a szakemberek megfigyeléseire hagyatkozik az ember, hanem a szeme előtt élőben zajló dinamikákra.

Itt szeretnék röviden kitérni a jegyekre, ami az egyik legsarkalatosabb pontja volt a US Open élményemnek. Ugyanis sokkal kiszámíthatatlanabb, mint gondoltam. Szerencsére szakértői, bennfentes segítséggel sikerült egy alaptervet kidolgozni: tudtam, hogy a torna közepére, amikor kiutazom, hol tart majd a verseny, és melyik nap játszanak a férfi és női ágak – ez rengeteget csökkentette bennem a stresszt, hogy lemaradok a kedvenc játékosaimról, vagy túl sok pénzt kell majd költenem a jegyekre utolsó pillanatban.

A teniszmeccsek beosztása körről körre készül, és a továbbjutók névsorán múlik, de a közvetítői és szponzori preferencia is beleszól, hogy nappali vagy esti programba kerül-e egy meccs. Ezt szurkolóként nagyon nehéz követni, főleg mert az adott napi menetrendet mindig csak a megelőző este hirdetik ki. Én például négy jegyet is megvettem: ebből egyet előre itthonról, egyet hiába terveztem előre, végül eladtam, hogy a kihirdetett programhoz igazodva egy másik, fontosabb meccsre bejuthassak.

A jegyvásárlás maga igazság szerint mégis egy kész rémálom volt: a Ticketmaster appot nem tudtam letölteni magyar telefonnal, hiába telepítettem eSIM-et, így a jegy letöltése és Wallet-be húzása is bonyolult volt. A felesleges jegy eladásánál szembesültem a további akadállyal: az amerikai bankkártyához kötött regisztrációval. Kiderült, hogy a jegyeladásból származó esetleges extra bevétel adóköteles, ezért a kötelezően amerikai bankkártya mellett adószámot is meg kell adni – bár pár ezer dollár alatti tranzakció egyébként adómentes. Ez külföldiként megugorhatatlan, és igazából előre nem is tudom, hogyan tudtam volna erről értesülni.

Beletört a bicskám, de végül a szuper segítőkész Airbnb-szállás adóimmal egy teljes délelőttöt szántunk rá, hogy a 220 dolláros jegyet piacra dobjuk. A "resale" nem jöhetett szóba, így a "transfer" opciót használtuk: a jegyet átküldtem az ő accountjára, amit ő tovább tudott értékesíteni. A slusszpoén: a Ticketmaster minden tranzakció előtt SMS-ben küldi a megerősítő kódot, és mivel az eSIM-emmel nem tudtam a saját számomat regisztrálni, minden azon állt vagy bukott, hogy időben megkapom-e a kódot attól, akinek a számával regisztráltam.

Hálistennek a legeslegszuperebb embert kértem fel erre a komoly feladatra, mert minden alkalommal, akár az éjszaka közepén is azonnal továbbította felém a kódokat. Persze nem csak ezért, de neki hoztam haza az egyik legjobb mörcsöt!

Ezen a ponton kicsit besokalltam. Az AmEx rádió nem járt nekem, a jegyek körüli mizéria, és az amúgy magas jegyárak miatt az volt a következtetésem: ez az egész esemény tulajdonképpen a gazdag amerikai, sőt, New York-i emberekre van szabva. Ráadásul az első két napon főleg olyan szurkolókkal beszélgettem, akik csak ‘kinéztek’, és nem is követik a teniszt annyira. Vagy egy barátjuk vette rá őket, vagy ezt találták ki hétvégi programnak. Na fene… én meg itt óceánokat szeltem át, hogy kiiktassam a képernyőt, ami a teniszpálya és közém állt. Megőrültem én?

A teniszhez persze brutális fizikum kell – robbanékonyság, reflexek, ütőerő, egyensúly. Ehhez jön a taktika: hogyan erőlteted rá a saját játékodat az ellenfélre, vagy hogyan töröd meg a ritmusát. De ami engem igazán lenyűgöz, az a mentális dimenzió. Itt minden pont számít, nincs hová bújni, nem lehet a múltban ragadni: azonnal szembe kell nézni a hibákkal, és a következő pontért kiürített aggyal küzdeni. Nem véletlen, hogy az utóbbi években Osaka, Barty, Świątek vagy Sabalenka, illetve a férfiaknál Fish, Thiem, Murray és Ruusuvuori is nyíltan beszélt arról, mennyire kulcs a mentális egyensúly és az egyéni felelősségvállalás. A trófeák mögött ugyanis emberek vannak, és ha valamit érdemes eltanulni tőlük, az éppen ez: hogyan lehet újra és újra felállni, szembenézni önmagunkkal, és a hibáinkból építkezni.

Ennek egyik friss példája Amanda Anisimova, aki alig két hónappal azután, hogy Wimbledonban Swiatektől 6:0, 6:0-ás "biciklit" kapott, a US Openen 6:4, 6:3-ra győzött ellene a negyeddöntőben. Azt mondta, előző este direkt visszanézte a megalázó vereséget, hogy szembesüljön a hibáival és ne kövesse el újra őket. Ez a fajta szembenézés és bátorság az, ami inspirálóvá teszi a sportot. Anisimovát a harmadik fordulós meccsének döntő szettjét láttam élőben, ahol rendesen küzdött az ellenfélen kívül saját magával is. Ott igazán szemtanúja lehettem annak, hogyan fordítja át valaki a saját traumáját erővé – számomra ez volt az egész US Open egyik legkatartikusabb pillanata. Akkor még nem tudhattuk, de utólag értem, hogy ez a hozzáállás repítette őt egészen a US Open szombati döntőjéig.

Az Arthur Ashe kedd estére zsúfolásig telt, a közönség szinte egy emberként állt Taylor Fritz mögött – én a maroknyi kivétellel voltam, aki Djokovicnak szurkolt. Pedig régen a barátaimmal az anti-djokovic táborba tartoztunk: Nadal-rajongóként és Federer tisztelőjeként őt annyira nem bírtuk, hogy amikor még mindhárman 20 GS-trófeánál jártak, a közös Eurosport-fiókunk jelszavát is "Djoko20GSforever"-re állítottuk, nehogy túlszárnyalja a kedvenceinket. Most még mindig a 25. Grand Slamért küzd, 38 évesen, és élőben látni ezt a szintet egyszerűen felfoghatatlan élmény volt. Egész más érzés volt ott ülni a stadionban és tényleg a saját bőrömön érezni a meccs rezgéseit, mint képernyőn keresztül.

Djokovicot a teljesítmény és a siker hajtja – a makacs küzdőszellem, ezt egy nemrég megjelent Jay Shetty podcastban is elmondta, amit egyébként szívből ajánlok mindenkinek. Ő a füttykoncertből is energiát csinál. Ezúttal viszont nem tudta annyira a közönség ellenszenvét a maga javára fordítani, mint korábban – ez talán már az idő jele. A meccset végül négy szettben hozta, én pedig egy "seasonal ticket"-es New York-i fickó mellett ülve szurkoltam végig. Három óra után összenéztünk, tudtuk, hogy hosszú este lesz – és tényleg: történelmi pillanat részesei lehettünk. Ki tudja, hány ilyen estéje van még Djokovicnak – és nekünk, hogy láthatjuk.

Az Arthur Ashe Stadion amúgy is letaglózó. Amikor először léptem be a felső karéjon, hátrahőköltem és csak annyit mormogtam magam elé: "úúúristen, úúúristen". És még a pályán sem volt senki. Ez a tér tényleg mitikus: gladiátorok készülnek megmérkőzni egy aréna közepén – tudva, hogy csak az egyik győzhet, a másikat pedig (szimbolikusan persze) a közönség "oroszlánjai" tépik szét. Ezt éltem át, amikor Alcaraz, vagy amikor Djokovic lépett be. Egyszerűen nem tudtam nem imádni őket.

A látvány zsigerileg aktiválja az istenimádatot. Az egyik fiatal, virgonc, nyers erő – a másik tapasztalt, hatékony, zsírmentes gépezet. A perfekcionizmus spektrumának két végpontja. Élőben látni őket olyan volt, mintha egy lépéssel közelebb kerültem volna a kódhoz, amit ezek az élsportoló géniuszok olyan könnyűnek látszó módon képesek aktiválni magukban. A kód pedig az az önbizalommal teli, mindenre képes én-részhez ad hozzáférést, amit csak magam hívhatok elő a saját életemben. Vajon bárkinek sikerülhet?

Folyamatosan azt kérdezem magamtól: hogyan tudom a teniszben rejlő tanításokat, főleg mentálisan, önismeretben átültetni a saját életembe? Nekik a trófea a siker bizonyítéka – de nem a kulcsa. A tenisz a kitartásról is szól. Két hét alatt hét meccset kell lejátszani – ehhez a legjobb formát kell kihozniuk magukból. Ez engem teljesen lefegyverez, mert a hétköznapokban sokkal inkább a "minden mindegy" hozzáállással találkozom. Pedig annyi ügy van, amihez pont erre az odaadásra, kitartásra, felelősségvállalásra és rezilienciára lenne szükség a világban.

Ezt a mentalitást a US Openen nem csak a sztároknál láttam, hanem a személyzetnél is. A Louis Armstrong Stadion második emeletén például percekig figyeltem egy hoszteszt, aki elképesztő elszántsággal és autoritással kísérte be a nézőket a szünetekben, pásztázva az üres székeket, és kiparancsolva azokat, akik állva takarták a kilátást. Amikor valaki a legfelső sorban pattant fel játék közben, ő simán felcaplatott a lelátó tetejére rászólni. Ez nem kis teljesítmény: onnan fel-le mászni olyan, mintha hegyet mászna az ember. Na, ez az a fajta elhivatottság, amiről beszélek.

A teniszt azért szeretem ennyire, mert közben észrevétlenül az élet legmélyebb kérdéseit szegezi nekünk. Egy játékos minden pontnál kénytelen jelen lenni, és szembenézni magával: ki vagyok én? Hogyan tudom ma kihozni magamból a legjobbat? Mitől szorongok? Mi tart vissza? Miért ragaszkodom annyira ahhoz, hogy a teljesítményem határozzon meg? Mi van, ha elengedem és csak megpróbálom élvezni, ami történik? A meccs így lesz több, mint pontok és trófeák gyűjteménye: egyfajta belső tükör.

Átutaztam az óceánt a teniszmeccsek miatt, de nem csak meccseket láttam. Mert a pályán nemcsak tenisz zajlik, hanem emberi drámák, belső küzdelmek, amik ugyanúgy rólunk is szólnak. Amikor egy játékos áttör egy belső falon, és hirtelen jobban játszik, mint valaha, az egy szintugrás bizonyítéka. És amikor látom, hogy egy sportoló képes megfejlődni magában valamit, és az megmutatkozik a teniszpályán, az emlékeztet arra, hogy én is képes vagyok rá – nem feltétlenül egy stadionban, nem csak a reflektorfényben, de a saját életemben, a saját meccseimen.

Nekem ezzel egy álom vált valóra, és utólag csak azt tudom mondani, hogy minden pillanatért érdemes volt.