"Ha nem vagy rendben, kérj segítséget!" - Ruusuvuori három éve küzd súlyos pánikbetegséggel, ami nem csak a teniszét, hanem az életét is behálózza
/origin-imgresizer.eurosport.com/2024/09/16/image-96003c89-cf48-4721-828c-1772716592b4-68-310-310.jpeg)
Publikálva 21/05/2025 - 12:49 GMT+2
A 26 éves Emil Ruusuvuori megkapó őszinteséggel tárja fel mentális egészségével kapcsolatos küzdelmeit. A korábbi top 40-es finn teniszező nyíltan mesél az egész életét behálózó pánikrohamokról és az ezzel járó nehézségekről. A célja pedig az, hogy másokon is segítsen.
Wimbledon: Giovanni Mpetshi Perricard - Emil Ruusuvuori - a mérkőzés legjobb pillanatai
Videó forrása: Eurosport
Tavaly négy és fél hónapon át hozzá sem nyúltam az ütőmhöz, de nem azért, amiért azt sokan gondolnák. Az igazi ok a mentális egészségem volt.
Amikor a helyzet rosszra fordult, elkezdtem dolgokat elfelejteni. A testem egy adott helyen volt, de fejben valahol teljesen máshol jártam. Apróságokkal kezdődött – például majdnem otthon hagytam az ütőimet, később azonban már pánikrohamokkal küzdöttem.
A Roland Garros idején kezdett eldurvulni a dolog. Ami először még csak a tornák alatt zajlott a fejemben, az már a pályán kívüli életemre is elkezdett kihatni. Nem tudtam rendesen aludni, rémálmok gyötörtek. Rendszeresen leizzadva ébredtem az éjszaka közepén arra, hogy zakatol a szívem és mindjárt megfulladok. Azt hittem, megőrülök.
Reggelente elmentem edzeni, de valójában nem voltam ott. Csak letudtam a dolgokat robotikusan, ahogy mindig szoktam. Már az első körös párizsi meccsemen azt éreztem, mintha szellemként lennék ott a pályán. Én nem voltam jelen, csak a lábam mozgott a salakon helyettem is. Nem csoda, hogy három szettben simán kikaptam.
Próbáltam egy-két hetes pihenőt tartani, mielőtt Surbitonba, egy füves pályás Challenger-versenyre utaztam. De ott is pánikrohamot kaptam a pályán. Ha tudnám, elmondanám, milyen élmény volt, de az az igazság, hogy alig tudom felidézni azt a meccset.
Képzelhetitek, baromi ijesztő volt. Már a pályán kívül is jelentkeztek a rohamok, néha még autóvezetés közben. Wimbledon alatt egyik nap félre kellett állnom az úton, hogy kiszálljak az autóból, mert azt hittem, bármelyik pillanatban elájulhatok. Teljesen elvesztettem a kontrollt.
Valahogy mégis eljutottam a harmadik fordulóig. A Giovanni Mpetshi Perricard elleni meccs felét úgy játszottam végig, hogy az agyam teljesen lekapcsolt. Csak arra emlékszem, hogy el akartam menekülni a pályáról.
Ez egy teljesen abszurd helyzetet idézett elő - ugyanis gyerekként mindig is arról álmodoztam, hogy Wimbledonban játszhassak, akkor ott mégis azt éreztem, hogy máshol akarok lenni, és egy másik ember akarok lenni. Egy idő után tudtam, hogy változtatnom kell. Elég volt.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2025/05/21/image-d138136b-872c-4d03-a169-a0dcb141805c-85-2560-1440.jpeg)
Emil Ruusuvuori a 2024-es wimbledoni tornán, a Giovanni Mpetshi Perricard elleni mérkőzésen |
Fotó: Getty Images
Először körülbelül 10 éve beszéltem szakemberrel a mentális egészségemről, de ez az egész az utóbbi időben vált csak igazán komoly problémává.
Három évvel ezelőtt Miamiban volt az első igazi pánikrohamom. A normális versenydrukk és a pánik között nagyon vékony a határ. Teljesen természetes, ha valaki ideges egy meccs előtt – és emiatt például már akkor izzad, mielőtt pályára lépne. Ez mindenkinél máshogy jelentkezik, és a sport, illetve bármilyen szakma velejárója. De ez más volt.
Aznap reggel úgy ébredtem Floridában, mintha valaki fojtogatna. Alig kaptam levegőt. Olyan volt, mintha valaki a mellkasomon állna. Beültünk az autóba, elindultunk a pálya felé, de nem tudtam megszólalni. A fejemben egymás után cikáztak a gondolatok.
Amikor megérkeztünk, már remegtem. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet, miközben próbáltam elmondtam az edzőmnek, hogy valami nincs rendben. Borzalmasan éreztem magam és fogalmam sem volt, mi történik velem.
Valahogy mégis sikerült megnyugodnom, pályára léptem Maxime Cressy ellen, és megnyertem a meccset. Utána beszéltem a történtekről a csapattal, de nem túl sokat. Mentem tovább.
Amikor pályára léptem, valahogy le tudtam kapcsolni mindent és csak a teniszre koncentráltam. Pár nappal később döntő szett tie-breakig vittem Jannik Sinner ellen. Senki nem mondta volna meg, min mentem keresztül előtte.
Nem is olyan rég Púnéban játszottam életem első ATP-döntőjét, majd a rá következő évben már a 37. helyen voltam az ATP-ranglistán, ami nekem karriercsúcsnak számított. Tehát minden nehézség ellenére elég jól teljesítettem.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2025/05/21/image-c2a39456-9f04-4936-af49-62bc80e4d8de-85-2560-1440.jpeg)
Emil Ruusuvuori a 2024-es Roland Garroson |
Fotó: Getty Images
A probléma része volt az, hogy megtanultam, hogyan kell sikeresnek lenni a pályán, és addig mentem ezen az úton, amíg csak tudtam. És közben tartottam a számat, kussoltam.
Tudtam, hogy valami nincs rendben, de igyekeztem a megszokott kerékvágásban tartani a dolgaimat úgy, mintha mi sem történt volna. Ez tette lehetővé, hogy körbe teniszezhessem a világot – logikus, hogy ezen a az úton próbáltam maradni, igaz?
Élsportolóként az ember megpróbálja túlélni, elfelejteni a problémákat, és bízni abban, hogy majd csak elmúlnak. Valahogy nekem is sikerült működtetnem ezt az egészet – és ez a sport kegyetlen oldala.
Wimbledon után új csapattal kezdtem dolgozni, és elutaztam Washingtonba. Este lefekvéskor egy olyan érzés kerített hatalmába, mintha valaki más is lenne ott a szobában. Attól féltem, hogy valaki bántani akar.
Három szoros szettben legyőztem Borna Coricot, de nem a tenisz jelentett kihívást. Meccslabdánál végig az járt a fejemben, hogy direkt kettős hibát ütök, csak hogy vége legyen, és minél gyorsabban elhúzhassam a pályáról a csíkot.
Montréalba utaztam, de visszaléptem – hivatalosan gyomorrontást jelentettünk, de az igazság az, hogy a mentális állapotom miatt történt. Eldöntöttem, hogy elég volt. Ezt követően négy és fél hónapig egyetlen egyszer sem vettem ütőt a kezembe. Ezek voltak a legeslegnehezebb napok.
Az elmúlt tíz évben minden olyan kiszámítható volt – mindig ott volt a következő meccs, a következő torna. Minden állandóan mozgásban volt, aztán hirtelen minden megváltozott. Lesokkolt, mert hirtelen minden annyira unalmasnak tűnt, nem volt mit csinálnom.
Semmiben sem találtam örömöt. Nem játszottam meccseket, de már az ágyból felkelni is kész harc volt. Még azon is elgondolkodtam, hogy akarok-e egyáltalán élni. Ez volt a legijesztőbb. De ennél még rosszabb volt látni azt, hogy az állapotom mennyire megviseli a szeretteimet.
A teniszpályák közelébe sem akartam menni, különösen nem Finnországban, nehogy összefussak valakivel a teniszvilágból, és válaszolnom kelljen a kérdésekre.
A padel sokat segített. Az a két óra játék volt az egyetlen, amikor ki tudtam kapcsolni az agyam. Rájöttem, milyen fontos, hogy legyenek olyan dolgok az életemben a teniszen kívül, amik érdekelnek.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2025/05/21/image-6fa488cb-4504-4117-95f6-468bdfa21c8b-85-2560-1440.jpeg)
Emil Ruusuvuori szervál |
Fotó: Getty Images
A nyár folyamán hetente egyszer beszéltem a pszichológusommal, és elmondtam a legközelebbi barátaimnak, családtagjaimnak, min megyek keresztül. Ez is sokat segített. Az egyik legjobb barátom is átélt hasonlót – ez rádöbbentett, hogy nem vagyok teljesen egyedül, ami szintén sokat számított.
Ezért döntöttem úgy, hogy elmondom a történetemet egy videóban az anyanyelvemen. Fontosnak érzem, hogy beszéljünk erről szélesebb körben is, hogy tudatosságot építsünk az emberekben, felhívjuk rá a figyelmet.
El kell oszlatni azt a tévhitet, hogy a mentális problémákról gyengeség beszélni. Mindenkinek vannak nehéz időszakai. A lényeg az, hogy hogyan kezeljük őket.
Amikor a videó megjelent, mintha egy hatalmas terhet vett volna le valaki a vállamról. Addig úgy éreztem, csak megjátszom magam az emberek előtt, és ez borzasztóan nehéz volt. Nem bírtam tovább fenntartani a látszatot, cipelni a hazudozás terhét.
Sok pozitív visszajelzést kaptam. Különböző emberek, különböző szakmák képviselői írtak nekem, és ez megmutatta: teljesen mindegy, mivel foglalkozol. Mindenkinek megvan a saját küzdelme. Voltak, akik azt mondták, bátor voltam, és hogy sokat segítettem nekik – ez rengeteget jelentett.
A legnagyobb változás, amit ez a folyamat hozott az életembe, talán az, hogy megbarátkoztam a gondolattal, hogy akár soha többé nem fogok játszani. Korábban ez szóba sem kerülhetett, letiltottam magam erről a gondolatról. Mindent a tenisz és a karrierem köré szerveztem. De belül mindig is tudtam, hogy vissza fogok térni – csak idő kérdése volt.
Hosszú idő volt, mire a testem is újra készen állt a megmérettetésekre. Februárban egy tenerifei Challenger-versenyen tértem vissza. Az első meccsem borzalmas volt. Nagyon nehéz volt a pályán lenni. A második már egy kicsit jobban esett, de azóta is hullámzóan élem meg a helyzetet.
/origin-imgresizer.eurosport.com/2025/05/21/image-af326979-13b3-4f36-ac24-835ac38f83aa-85-2560-1440.jpeg)
Emil Ruusuvuori finn teniszező a 2024-es wimbledoni tornán |
Fotó: Getty Images
Még mindig nem egyszerű ez. Múlt hónapban Dél-Koreába utaztam egy versenyre, és ott ért az egyik legdurvább pánikrohamom. Reggel úgy ébredtem, hogy hevesen ver a szívem. A meccs előtti zuhany alatt is furcsán éreztem magam.
Olyan volt, mintha egy autó motorja magas fordulatszámon pörögne. Ülve 100 volt a pulzusom – miközben nyugalmi állapotban 37 körül szokott lenni. Ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy megéri-e, amit csinál.
Olyan volt, mintha egy autó motorja magas fordulatszámon pörögne. Ülve 100 volt a pulzusom – miközben nyugalmi állapotban 37 körül szokott lenni. Ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy megéri-e, amit csinál.
A különbség az, hogy ma már tudok segíteni magamnak ezekben a pillanatokban. Ha jönnek a nehéz gondolatok és túlpörgök, most már többféle eszközzel rendelkezem, tudom kezelni ezeket a helyzeteket. Tudom, hogyan csillapítsam le a pánikot, képessé váltam az önmegnyugtatásra.
Valóra váltottam az álmomat: profi teniszező lettem. Mivel sikerült elérnem a célomat, úgy éreztem, kizárólag így élhetem az életemet, bármi áron. Nem beszéltem a mentális gondjaimról, mert gyengeségnek tartottam őket. Talán ez a kulcsszó.
Úgy éreztem, a sportban ennek nincs helye, és ha valakinek megmutatom a sebezhetőségemet, az annak a beismerése, hogy nem vagyok elég erős.
A legnagyobb változás az, hogy ha nem akarok a pályára lépni, most már nem kényszerítem magam erre. Persze valamennyire muszáj. A sport nem mindig kellemes – épp ez a lényege. A sport a küzdésről szól, és ezt a lécet meg kell tudni ugrani. De mindenképp kell hozzá küldetéstudat és a játék iránti szenvedély – csak így lehet csinálni.
Ha a történetem akár csak egy embernek is segít, akkor már megérte. A legfontosabb üzenetem, ami remélem eljut az emberekhez az az, hogy törődjünk a mentális egészségünkkel. Ez a kulcsa mindennek. Ha nem vagy rendben, nincs semmi fontosabb annál, mint az, hogy segíts magadon. Ne tartsd magadban. Teljesen oké, ha szomorú vagy. Az is oké, ha rossz napod van.
De soha ne felejtsd el: a nehéz pillanatok nem tartanak örökké.
Emil Ruusuvuori az ATP torna szerkesztőjének, Andrew Eichenholz-nak adott interjú alapján.
Fordította: Molnár Kata
Kapcsolódó témák
Hirdetés
Hirdetés