Grande (SL)Amici

Az olasz csizma sarkában, egymástól nagyjából 70 kilométerre fekszik Brindisi és Taranto. Két kopottasan bájos, nagyon déli, olasz viszonylatban szegény kikötőváros. Brindisiben született 33 éve Flavia Pennetta, Tarantóban 32 éve Roberta Vinci. Tegnap este akár még közös meccsnézést is szervezhettek volna a szülők némi bor és pasta társaságában.

Innen indult egy történet, ami annyira hihetetlen csúcspontot hozott, amit maga Flavia és Roberta sem hitt el, talán még most sem. Olyannyira nem hitték el, hogy Pennetta egy hónapja úgy döntött, még elmegy a US Openre és két őszi versenyre (na meg így talán a világbajnokságra is), de aztán befejezi a pályafutását. Vinci pedig annyira nem hitte el, hogy legyőzheti Serenát, hogy szombatra, a döntő napjára foglalta le a repülőjegyét haza Olaszországba.

Már kilenc évesen játszottak egymás ellen, kiskamaszként együtt hagyták el Pugliát és költöztek közösen Rómába. Első profi meccsüket tizenkét évvel ezelőtt vívták, és amikor tíz évvel ezelőtt a forró, porzó palermói salakon futottak össze a negyeddöntőben, talán nem hitték volna, hogy egy évtizeddel később együtt hódítják meg New Yorkot.

Pedig az ő történetük már akkor is különleges volt, csak senki nem figyelt rájuk annyira, mint most. Az olasz tenisz félelmetes erejét mutatja, hogy öt éven belül négy különböző női játékosuk jutott Grand Slam döntőbe, ketten közülük nyerni is tudtak. Nem beszélve arról, hogy van két-három kiváló férfi játékosuk, köztük egy bizonyos Fabio Fognini, aki idén páros GS bajnok lett Bolellivel, és egyesben is simán esélyes lehetne, ha csak feleolyan munkamorálja lenne, mint friss US Open bajnok kedvesének.

Ezek a ragazzák mind tehetséges, jól mozgó, a teniszt iszonyatosan jól látó, brutális ütőerő híján minden más létező fegyverrel rendelkező, csodás képességű versenyzők. Pennetta, Vinci, Errani (és még Schiavone is) a világ legjobb páros játékosai voltak éveken át, és bár egyesben soha senki nem tartotta őket nagy dolgokra esélyesnek, mégis olyan szépen csendben settenkedtek be GS döntőkbe, ahogy Roger Federer oson fel a hálóhoz második szervát fogadni. (Sneak Attack by the Italian Girls...)

Az ő történetük azért különleges - azon túl, hogy mindent tudnak a teniszről -, mert ők nem csak honfitársak, hanem legjobb barátok is. És mint a legjobb barátok általában, egymást viszik előre, egymást motiválják és inspirálják. Ezek a lányok 2006 és 2013 között ötször nyerték meg a Fed Kupát, és talán nem véletlenül voltak ennyire sikeresek párosban -  ahol a teniszen túl a barátság is számít.

A barátság, amitől különleges volt a US Open döntő. A barátság, amitől különleges volt Errani és Vinci tavaszi meglepő bejelentése, miszerint az egyéni fejlődés érdekében befejezik a párost együtt, és milyen jól látták, hogy ez kell. A barátság, ami miatt az a 22 ezer ember, aki Serena Grand Slaméért vett jegyet az Arthur Ashe Stadionba, sosem fogja elfelejteni azt a döntőt. A barátság, ami tényleg felejthetetlenné tette a US Open 2015-ös döntőjét.

Köves Gáborral együtt nagyon vártuk, hogy történelmet közvetíthessünk szombaton, hogy icipici részesei lehessünk egy sporttörténelmi pillanatnak. És bár csak egy Pennetta-Vinci döntő jutott nekünk, mégsem bánjuk egyetlen percét sem. Mert voltak olyan pillanatok, amikor egyszerűen nem tudtunk megszólalni, pedig ez ritkán fordul elő velünk.

Mert ki látott már olyat, hogy egy Grand Slam döntő után a két játékos egy percen át sírva öleli egymást a hálónál? Ki látott olyat, hogy egy Grand Slam döntő után úgy ül egymás mellett a két játékos vidáman vihorászva, mintha csak párost játszottak volna? Ki látott olyat, hogy a döntő vesztese a díjátadón azzal poénkodik, hogy akkor most övé a trófea, csak azért, mert az ellenfél azt mondta, hogy ő is megérdemelte volna a győzelmet.

Ki látott már ilyen őszinte és széles mosolyt a döntő vesztesétől a fotósok felé?

És ki látott már olyat, hogy valaki élete legnagyobb és leghihetetlenebb sikerének díjátadóján mondja azt, hogy így szeretne elköszönni a tenisztől?

Ilyeneket csak a legnagyobbak csinálnak.

Grande Roberta, grande Flavia!