A történelemrontó

Nem is tudom, kire haragszom inkább. Serena Williamsre, mert elvesztette, vagy Roberta Vincire, mert megnyerte.

Igazából azt sem tudom megmondani, hogy haragszom, dühös vagyok, vagy pedig csalódott.

De ha valaki megkérdezné, hogy miért vagyok haragos/dühös/csalódott valami miatt, ami tőlem 7000 km-re, egy olasz és egy amerikai nő között történik, arra sem biztos, hogy tudnék értelmes választ adni.

Mindenesetre amikor megláttam az eredményt, miszerint Roberta Vinci legyőzte Serena Williamset a US Open elődöntőjében, úgy éreztem magam, mint akit becsaptak, mint akitől elvettek valamit.

Pedig amikor idestova 15 éve elkezdtem teniszt nézni, és kisfiúként "beleszerettem" Martina Hingisbe (és emiatt ugyebár értelemszerűen neki drukkoltam), nagyon nem szerettem a csúnya, gonosz, nagyot ütő Williams-nővéreket, akik rútul leütötték a pályáról a kis kedvencemet. Aztán az a sok kálvária, és az abból való sok visszatérés, amit Serena produkált (na meg a sorozatos küzdelem önmagával, és az a tény, hogy azon játékosok egyike, aki meg meri ütni a labdákat, és szeretne velük kezdeni valamit, nem pedig csak visszaadogatja őket és várja hogy valami történjen, vagy pedig egyet beüt, egyet elüt a vakvilágba, a vakszerencsére bízva a sorsát), valahogy megkedveltette velem őt, és elkezdtem nem csak tisztelni, de kedvelni is.

Amit aztán az elmúlt években művelt az amerikai, azt különösen csodálatos volt nézni, idén pedig a US Openre egy olyan történelmi lehetőség kapujába jutott, aminek legutóbbi megtörténésekor még egy éves sem voltam, így aztán nem igen láthattam. Ugyan azóta láttunk már két Serena-slamet, illetve a fiúknál Federer, Nadal és Djokovic is került igen közel a naptári és a nem naptári Grand Slamhez is, egészen eddig az esztendőig úgy tűnt, a mai modern teniszben nem lehet megcsinálni.

Serena viszont úgy vágott neki hazája Grand Slam tornájának, amit ráadásul zsinórban háromszor nyert meg, és ahol az elmúlt 28 meccséből 27-et vívott meg sikerrel, hogy hét győzelemre van a csodától.

Attól a csodától, amit úgy látszik, még ő sem képes teljesíteni, mert jött Roberta Vinci, aki csodálatos játékkal keresztül húzta a számításait.

Nekem pedig, aki imádom a történelmi tetteket, maradt a csalódottság, és az az érzés, hogy most nagyon csúnyán elvettek tőlem valamit. Valamit, amit nem biztos, hogy valaha látni fogok. Valamit, mi utoljára 1988-ban történt meg.

Igazából két dolog maradt meg kérdésként bennem.

Az egyik, hogy most vajon mennyi, még a US Open előtt jóval megvásárolt, női döntőre szóló jegy keresi jelenleg új tulajdonosát?

A másik pedig, hogy vajon Serena most nem csak elaltatta-e a világot, hogy aztán majd jövőre, amikor olimpia is van, megcsinálja inkább a sima Grand Slam helyett inkább Golden Slamet? :)