Kérjük vissza az igazi Wimbledont, hozzák vissza a szerva-röptét!

Nem fogom tudni elmesélni Goran teljes történetét azoknak, akik nem éltek még akkor, de még azoknak sem, akik éltek, de nem követték nagyon a karrierjét, mivel akadnak bizonyos terjedelmi korlátok, és ez a cikk nem róla szólna, hanem magáról a szerva-röptéről, vagyis egészen pontosan annak (fájó) hiányáról. Elég legyen annyi, hogy Goran három wimbledoni döntőt bukott el (kettőt Sampras, egyet Agassi ellen – időrendben pont fordítva), így minden évben esélyesnek számított, amikor csak indult, ám 2001-ben már csak a szervezők jóindulatának köszönhetően, szabadkártyával játszhatott, mivel a világranglista 125. helyezettjeként alanyi jogon nem fért volna fel a főtáblára. Ennek ellenére a Moya–Roddick–Rusedski–Safin–Henman-úton (ez mégis milyen névsor :) ) eljutott egészen a döntőig, ahol azzal a Pat Rafterrel találkozott, aki egy szemernyit sem volt jobb teniszező nála, ám kétszeres Grand Slam-bajnoknak mondhatta magát (US Open 97–98), ami ebben a lélektani szituációban azért finoman szólva sem volt mindegy, hiszen azt biztosan tudta mindenki, hogy ha Ivanisevic azt a döntőt nem húzza be, akkor nemhogy Grand Slam-bajnok nem lesz már belőle sohasem, de talán egészséges ember sem. Hiszen ki tudna ép ésszel túlélni négy elveszített wimbledoni döntőt? Így jutottunk el döntő szett 7:7-ig.

Ebbe az utolsó játékba pedig belesűrűsödött Goran teljes karrierje. Benne volt minden kétség, minden vívódás, minden, amiért szeretni lehetett, minden, amiért sajnálni. Benne volt a tenisz történetének egyik legjobb adogatása, benne volt a tét nagysága miatt kettétört tucatröpte, két kettős hiba meccslabdánál és még sok minden.15-30-nál már majdnem sírva fakadt, egy ponton pedig térdre borult és úgy fohászkodott.

Aztán pedig ahogyan rázta a zokogás, miután megnyerte. Végre.

Tim Henman volt a vendége Andy Roddick podcastjának a múlt héten (érdemes meghallgatni, zseniális epizód), és volt egy nagyon erős mondata valamikor az adás közepén: nem akkor röptézel jól, ha négy-egy negyven-semminél meghúzol egy szerva-röptét, hanem akkor, ha négy-négy tizenöt-harmincnál is meg mered játszani. És ez nemcsak a röptére igaz: Goran abban a bizonyos utolsó, legendás adogatójátékában 15-30-nál hegesztett két ászt, és lehozta az egész játékot breaklabda nélkül, pedig remegett keze-lába – ennyire jól adogatott. Kettejük elődöntője is szóba kerül egyébként, nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de nem tudom kihagyni: Henman arra a kérdésre ugyanis, hogy mennyire sajnálja azt, hogy az általa 6:0-ra megnyert harmadik játszma után nem ment végig a meccs, hanem eső miatt, tető hiányában félbeszakadt, nem azt válaszolta, amit mindenki várt volna, hogy pechje volt meg ilyesmi, hanem elmesélte, hogy egy körrel korábban, Todd Martin ellen pont az eső mentette meg, hasonló szituációban. Tehát nem igaz az – mondta –, hogy wimbledoni döntős lett volna, ha lett volna 2001-ben tető, mert ha lett volna tető, akkor az elődöntőbe se jutott volna be.

Azért nem sok sportolót tudok mondani, aki ezt így felvállalja, még ha negyedszázados távlatból is.

De vissza Goranhoz és a szerva-röptéhez: 2001-ig a tenisz Wimbledonban úgy nézett ki, mint ahogyan ők ebben a két játékban játszottak. Agassin kívül évtizedes távlatban csak és kizárólag nagy adogatók nyertek varázslatos röptékkel. Persze akkor emiatt a legtöbben panaszkodtak, ezt se feledjük, sokan mondták, hogy ez nem tenisz, elég nagyra nőni, nagyot adogatni és viszonylag jól röptézni.

A mából visszagondolva azt hiszem, az igazán érdekes az volt, hogy ennek a mondatnak az igazságtartalmát nem is nagyon vitatta senki. Mindenki úgy gondolta, hogy füvön is hosszabb labdamenetekre van szükség ahhoz, hogy a nézők igazán jól szórakozzanak.

Az, hogy milyen gyors a tenisz Wimbledonban, alapvetően két dologtól függ: a fű magasságától, minőségétől, illetve a labda állapotától. Sokáig leginkább csak a fű magasságával operáltak, ha nagyon lenyírták, akkor nagyon gyors volt a játék, ha picit magasabbra hagyták, akkor némiképp lassabb, de mivel itt alapvetően milliméterekről beszéltünk, érdemben a taktikára ennek olyan nagy hatása azért nem volt. Szerva-röptéztek így is, úgy is, olyannyira, hogy a verseny végére a fű is ennek megfelelően kopott ki. Nem is akármennyire: a torna második hetében csak nagyon nagy jóindulattal lehetett a füvet fűnek nevezni. Ezért is kezdtek el a kilencvenes években különböző fűfajtákkal kísérletezni, hátha azok tartósabbak lesznek. Eleinte különböző keverékeket használtak, és az arányokkal játszottak, míg eljutottak oda, hogy manapság már 100%-ban angolperjét (Lolium perenne) vetnek, ami jóval tartósabb ugyan, ám magasabbra is pattan róla a labda, így lassabb lesz tőle a tenisz.

Ezzel párhuzamosan kezdtek el a labdákkal is variálni. Wimbledonban Slazengert használnak, egyedüliként a nagy versenyek közül, egy olyan márkát, amely hatalmas hagyományokkal bír, ám ma már nem igazán tartozik az élvonalba. Pont Henman javaslatára az ezredforduló környékén ráadásul elkezdték egy órával a használat előtt felbontani a dobozokat, hogy a labda belső nyomása és hőmérséklete kiegyenlítődjön a környezetével. Ez Wimbledonban – többnyire – szintén lassítja a játékot, mivel az ottani légnyomás általában alacsonyabb, mint ahogyan a labdákat levákuumozták. (Magyarul: puhábbak lesznek.)

Külön-külön mindegyik jó döntésnek tűnt, sőt mindegyik jó döntés is volt. A pályák sokkal jobb állapotban vannak a torna végén, mint egykor voltak, a némiképp lassabb labdák is a hosszabb labdamenetek felé terelték a játékosokat, csak arra nem gondolt talán senki, hogy összességében ezekkel a változtatásokkal milyen mélyen nyúlnak bele magába a játékba.

Persze mindez nem egyik napról a másikra történt: 2002-ben, amikor Hewitt és Nalbandian játszották a döntőt, nem esett le még senkinek, hogy mi készül, felfogtuk egyszeri üzemi balesetnek az ausztrál győzelmét, pláne, hogy Hewittban könnyű volt akkor az új Agassit látni. 2003-ban pedig megkezdődött Federer uralkodása, és ő azért a hálónál finoman szólva sem volt ügyetlen, ráadásul első döntőjét azzal a Philippoussisszal játszotta, akit simán lehetett még egy régi vágású füves pályás játékosnak tekinteni. Így aztán a probléma jó darabig nem is nagyon tűnt fel senkinek, ahogyan az lenni szokott: a váltás nem volt éles, hanem szépen lassan, szinte észrevétlenül átfolytunk egy másik korszakba. Nem hiszem, hogy volt ember a világon, akinek 2005-ben vagy 06-ban eszébe jutott volna az, hogy Federer azért nyeri olyan simán a Roddick elleni döntőket, mert lassabb a pálya, sokkal inkább gondolta azt mindenki, hogy azért nyer, mert ő a jobb teniszező. Pedig most, így 2026-ban meg merem azért kockáztatni azt a mondatot, hogy ha a kétezres években is olyan pályán rendezték volna a tornát, mint a kilencvenes években, akkor szinte kizárt, hogy Andy Roddick wimbledoni bajnoki cím nélkül vonul volna vissza. (És itt most legkevésbé sem arra gondolok egyébként, hogy megnyerte volna a Federer elleni döntőit, mert szerintem pont nem, hiszen Federer abban a műfajban is jobb volt nála, hanem arra, hogy aligha kapott volna ki a legjobb éveiben egy Gasquet-től vagy egy Tipsarevictől füvön.)

Én magam az első Federer–Nadal-döntőn voltam teljesen biztos abban, hogy valami alapjaiban megváltozott. Ahogyan és ahonnan Federer ott teniszezett, ott lett teljesen egyértelmű, hogy a klasszikus szerva-röptének leáldozott. Ott derült ki végérvényesen, hogy a wimbledoni tenisz többé már nem lehet olyan, mint amilyen korábban volt. Federer az 5 játszma, az 52 játék alatt mindössze 51 alkalommal ment fel ugyanis a hálóhoz, ami döbbenetesen kevés. Ha összevetjük a 99-es Sampras–Agassi-döntővel, ahol két nagyon hasonló felfogású teniszező játszott egymással, azt mondhatjuk, hogy Federer már csak feleannyit tudott röptézni, mint Sampras egykoron (3 játszma, 31 játék, 72 röpte).

És innen két irányt vesz a történet. Az egyik az, hogy a szerva-röpte kivégzése miként írta át a rekordok könyvét, a másik, hogy miként alakította át magát a teniszt, mint játékot. Mennyire lettek mások a topjátékosok ezáltal.

Az első a kényesebb téma: abban talán megállapodhatunk, hogy ha ez a változás nincs, ha nem lassul le a wimbledoni fű, akkor másként nézne ki a Grand Slam-örökrangsor. Tekintve, hogy Federer nyert nyolcat, így azt nem merném mondani, hogy ő még többet nyert volna, ha marad a gyorsabb borítás, de azt igen, hogy a nagy hármasból egyértelműen az ő tenisze állt legközelebb ahhoz, amilyen tenisszel korábban Wimbledonban nyerni lehetett. Azt is ki merem jelenteni, hogy Djokovic jól jött ki ebből a váltásból. Őt azért hétszeres (néhány nap múlva nyolcszoros? :) ) bajnoknak látni konzekvens szerva-röptével: nehéz. Ez a mondat egyébként Nadal esetében is megáll, csak ő ugye nem hetet nyert, mint Nole, hanem kettőt, annyi azért lehet, összejött volna akkor is, ha folyton szerva-röptéznek ellene.

Erről elég legyen ennyi, ez alapvetően úgyis egy hitvita, a másik kérdés sokkal érdekesebb. Az, hogy mennyire lettek mások a teniszezők maguk. Hogy mennyire kell másként játszaniuk. Az nyilvánvaló, hogy a mai játékosok nem röptéznek, nem szerva-röptéznek úgy, mint a régiek. Ez egy teljesen törvényszerű folyamat, hiszen ha valamit nem használsz annyit, ha valamit nem tudsz annyit használni, akkor azt nem gyakorlod annyit. Azt az időt, amit Samprasék a röptére fordítottak, azt az időt a maiak másra fordítják. Nem videójátékoznak, nem partiznak valahol, hanem mást gyakorolnak. Olyasmit, ami hasznosabb. És innentől beindul egy öngerjesztő folyamat persze, hiszen nemcsak gyengébbek lesznek a hálónál, hanem jobbak hátul is, jobban ütnek el, éppen ezért még kevesebbet mennek előre stb.

Nem ragozom: ez egy zsákutca. Olyannyira, hogy ha nem nyúl bele valaki a folyamatba kívülről, ez nem is fog tudni megváltozni.

Éppen ezért tudok teljes mértékben egyetérteni Henmannel, aki azt mondta Roddicknak, hogy ha egyetlen dolgot megváltoztathatna Wimbledonban most, az az lenne, hogy gyorsabbá tenné a labdákat. Nem sokkal, csak annyival, hogy legyen értelme megint röptézni.

Sőt, szerva-röptézni.