Sinner mindenkinek megmutatta, hogyan lehet üldözőbe venni Djokovicékat

Ha a Nagy Hármas tagjai között hierarchiát kellene felállítani az alapján, ki miben a legjobb, valahogy így nézne ki a képlet: Roger Federer a legtehetségesebb, Rafael Nadal a legnagyobb harcos, de Novak Djokovic a legelszántabb.

Az már egyéni ízlés kérdése, hogy ki melyiket tartja a legtöbbre, elvégre a Federer-tábort a svájci eleganciája hozta össze, a Nadal-hívők az utolsó leheletig való küzdelemben fedezték fel az ideális sportolójukat, míg Djokovic rengeteg rajongót gyűjtött a legkisebb nüanszokat is elszántan vadászó hozzáállásával.

A tenisz, de úgy általában véve a sport, egyik legnagyobb szépsége épp abban rejlik, hogy sokféleképpen lehetsz eredményes. Van, aki a sziporkázó tehetségét kamatoztatja, egyszerűbben fogalmazva, mindenki másnál ügyesebb, mások viszont a legapróbb részletekre ügyelve tudnak kiemelkedni a mezőnyből.

Ugyanúgy, mint az életben, itt sincs egyetemes recept a sikerhez, a halmazok között ráadásul bőven vannak közös metszetek. Federer, Nadal és Djokovic egytől egyik átlagon felüli ügyességgel, szorgalommal és küzdőszellemmel rendelkeztek, a fentebbi felosztás kizárólag az egymás közötti relációban érvényes.

Azok, akik rajtuk nőttek fel, a lehető legjobb példát látták arról, hogyan aknázhatják ki a legjobban a potenciáljukat, de úgy tűnik, a leckét nem mindenki tanulta meg. Vagy, hogy itt is árnyaljuk kicsit a képet: egyesek jobban megtanulták a leckét.

Nyilvánvalóan van egy dolog, amit senki sem tud befolyásolni: a tehetség javarészt velünk született. Fontos persze, hogy idejekorán felfedezzék, majd megfelelő környezetben fejlesszék, de most olyan sportolókról beszélünk, akik megkapták ezeket az alapokat. A többi része viszont egyéni felelősség kérdése is: az már nagyon is rajtunk múlik, mennyi munkát pakolunk a lehetőségeink kiaknázásába, és sokszor a saját bőrünkön tapasztaljuk, milyen könnyű megelégedni egy bizonyos szinttel.

Persze itt már van egy lényeges különbség az átlagember és az élsportoló között: előbbi ritkán kerül olyan versenyhelyzetbe, ahol a legkisebb apróságnak is nagy szerepe lehet, míg utóbbinál simán előfordulhat, hogy ez választja el az 5. helyet az olimpiai aranytól.

Ma már elég egyértelműen kijelenthetjük, hogy Jannik Sinner ezen a téren a djokovici elvet képviseli. Pályafutása valamennyi mérföldköve után világossá tette, hogy őszintén tud örülni a sikereinek, de nem a top 10 a célja, és nem is egy 500-as tornagyőzelem. Ez tükröződött abban a döntésben is, hogy 2022 februárjában kidobta a teljes stábját.

Olaszországban is sokan meghökkentek, amikor hátat fordított gyerekkori mesterének, a világszerte tisztelt Riccardo Piattinak, aki lényegében profi teniszezőt faragott belőle. Egyesek talán még önzőnek is tartották a lépést, Sinner azonban úgy gondolta, hogy ha hasonló ütemben fejlődik, akkor örökre ott marad a legnagyobb riválisok árnyékában.

Ő ebből nem kért, így inkább megnyomta az újraindítás gombot.

Sokoldalúbbá akart válni, jobb döntéseket hozni a pályán, hatékonyabb szervákat ütni, megerősödni fejben. Két év távlatából már látjuk, hogy igaza volt. Nincs még egy játékos a férfiaknál, aki az előző egy évben annyit fejlődött volna, mint a 22 éves olasz. 2023 előtt 1-15 volt a mérlege a top 5-ös játékosok ellen, azóta viszont 13-5.

Érdemes ezen a szemüvegen keresztül is megvizsgálni a Sinnerék előtti generáció helyzetét, akik sikertelenül próbálták letaszítani a trónról Djokovicékat. Tény, hogy nekik nehezebb dolguk volt, hiszen a pályájuk elején még egy aktív Nagy Hármassal versenyeztek, akik sokszor megkeserítették az életüket, kiváltképp a Grand Slameken. De talán azzal sem lövünk mellé, ha azt mondjuk, senki sem rendelkezett azzal a céltudatossággal, amivel most Sinner.

Elsősorban Stefanos Tsitsipasra és Alexander Zverevre kell gondolni, akikkel kapcsolatban gyakran elmondják a szakértők, hogy az ő képességeikkel már rég Grand Slamet kellett volna nyerniük. Mindketten buktak már el döntőt 2-0-s vezetésről, és számtalanszor bizonyították, hogy közel vannak a legjobbakhoz. De sajnos az is kiderült, hogy nem elég közel; ahhoz semmi esetre sem, hogy önerőből GS-bajnokok legyenek.

Talán nem véletlenül, mivel sem Zverev, sem Tsitsipas nem merte meglépni azt, amit Sinner 2022 elején. Próbálkoztak ugyan edzőváltással, de egyik együttműködés sem bizonyult hosszú távúnak, és hamar visszatértek a megszokott közegbe – egyenesen az apjuk mellé.

Adja magát a kérdés: vajon nem lett volna jobb a pályafutásuk szempontjából, ha ők is elkötelezik magukat egy olyan szakember mellett, akinek nagyobb rutinja van a játékosok felépítésében?

Ezzel nem azt akarjuk megkérdőjelezni, hogy Apostolos Tsitsipas vagy idősebb Alexander Zverev ért-e a teniszhez, mert nincs az a mázlista szakbarbár, aki top 3-as teniszezőt tudna nevelni véletlenül, de Riccardo Piatti esetében sem az volt a probléma, hogy hülye volt a sporthoz. Inkább arról van szó, hogy nagyon kevesen képesek újra és újra megújulni, és félig-meddig külső szemlélőként tekinteni az általuk edzett játékosra. Időnként szükség van az új impulzusokra.

Simone Vagnozzi állítólag már az első hetekben ellátta olyan tanácsokkal Sinnert, amelyek mostanra a játékának alapjává váltak, és már azt is tudják, mivel akarják a következő nyárig bővíteni az olasz repertoárját. Zverev és Tsitsipas esetében viszont az az ember érzése, hogy évek óta ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, és egyik részről sem tettek eleget azért, hogy ezeket kigyomlálják.

Ez egyébként lehet egy fair üzlet is. Mondhatja azt mindkét játékos, hogy a számára fontosabb a családi kötelék, minthogy mindent feltegyen egy lapra a siker érdekében. Hogy is lehetne hibáztatni őket ezért, amikor így is világszínvonalú, amit csinálnak, és már most annyi pénzt lapátoltak össze, amiből még az unokáikat is luxusban tudják tartani?

De azt nem árt szem előtt tartani, hogy azok a játékosok, akik nem félnek a változásoktól, akik szüntelenül keresik azokat az apróságokat, amikben a többiek elé kerülhetnek, nagyobb eséllyel lesznek eredményesebbek.

Ebből a szempontból is izgalmas lehet Alcaraz és Sinner megelőlegezett rivalizálása. Mindketten baromi jó játékosok, mégis nyíltan beszélnek a gyengeségeikről, a tudásszomjukról, és láthatóan képesek előnyt kovácsolni a mentalitásukból. Ez ráadásul gyakran egy öngerjesztő folyamat.

Alcaraz tavaly bebizonyította, hogy még Djokovic is verhető az egyik szentélyében, Sinner pedig még magasabbra emelte a lécet a mostani szezonban. Most a spanyol térfelén pattog a labda, és ne legyenek kétségeink, biztosan extra motivációt jelent neki, hogy válaszoljon a riválisának. Már csak az a kérdés, lesz-e még valaki, aki csatlakozik hozzájuk.

Csatlakozz az Eurosport magyar nyelvű Viber-csatornájához a legfrissebb sporthírekért, a legmenőbb videókért, játékokért és érdekességekért!