Zverev, Tsitsipas, Medvedev, Ruud – a satuba született generáció már a vb-re is alig tud kijutni, lehet, a német lesz az egyetlen, akinek ez sikerül

Ezzel szemben 2025 végén ott tartunk, hogy azok a teniszezők, akik az elmúlt évezred utolsó évtizedében – magyarul 1990 és 1999 között – születtek, azok mindössze két Grand Slam-tornát tudtak nyerni összesen (Thiem 2020, Medvedev 2021 US Open), és előfordulhat, hogy azok közül, akiket a legtöbbre hivatottnak gondoltunk egykoron, akik legalább valamennyire szorongatták a Nagy Hármast, azok közül már csak Alexander Zverev jut ki az év végi világbajnokságra. A többiek pillanatnyilag a legjobb tízen kívül vannak, és lehet, hogy ott is zárják majd az évet. Némi reményük azért még van a javításra, hiszen Medvedev és Ruud is pont a múlt héten nyert tornát, némiképp váratlanul, életben tartva ezzel a reményeit egy esetleges világbajnoki kvalifikációra, ám a lényegen, azt hiszem, ez sem változtat: az idei év alapján úgy tűnik, mintha belerokkantak volna a Federerékkel való hiábahadakozásba, és elfáradtak annyira, hogy érdemben tényezők legyenek addigra, mire Djokovicék tényleg kiöregszenek.

Ez nem azt jelenti persze, hogy Zvereven kívül ne lenne 1990 és '99 között született játékos az idei vb-n, mert ez egészen biztosan nem lesz igaz. Fritz és jó eséllyel De Minaur is kvalifikál majd, csak őket az ember nem nagyon tudja egy lapon emlegetni Tsitsipasékkal. Ők ketten jóformán egyáltalán nem voltak ellenfelei Nadaléknak soha, nekik nem volt esélyük nagyjából semmire, amikor még Djokovicék uralkodtak, ők abban a présben, amelyről írni szeretnék, sosem voltak benne, hiszen ők azóta lettek valakik, hogy Federer és Nadal is abbahagyta már. Az igazán érdekes történet nem az övéké, ők korrekt top10-es játékosok lesznek még egy darabig, olyanok, amilyenek tucatjával voltak a tenisztörténelemben. Alex De Minaur szinte biztos, hogy sosem lesz Grand Slam-győztes, és azt hiszem, Fritzben sem könnyű látni a Grand Slam-bajnokot.

Az igazán érdekes történet nem az övék, hanem azoké, akik szorongatták már Federeréket is, akik Grand Slam-döntőket játszottak ellenük, ám nem tudták átrágni rajtuk magukat, ám mire Djokovicék kiöregedtek, addigra megérkezett Alcaraz és Sinner, akik ugyanúgy elsöpörték őket, mint Nadalék egykoron.

Ők a történet főhősei. Elég erre a táblázatra pillantani:

Jól látható, hogy mielőtt Federer, Nadal és Djokovic megjelent a színen, addig átlagban olyan 36–37 Grand Slam-tornát vitt el egy-egy generáció, leszámítva a negyvenes években születetteket, mert őket ugyanúgy kirabolta Laver és Emerson, akik a harmincas években születtek, mint ahogyan főhőseinket Djokovic, Nadal és Federer, majd pedig Alcaraz és Sinner.

Az nem 21, mint amennyit Newcombe, Ashe, Kodes, Nastase, Smith, Orantes, Roche, Bowrey és McKinley nyertek együttvéve; a kettő az azt jelenti, hogy mindössze Thiem tudta megverni Zverevet az US Open döntőjében 2020-ban, Medvedev pedig egy évvel később Djokovicot ugyanott. Ezt leszámítva azonban valamennyi Grand Slam-döntőjüket elvesztették. Zverev, Ruud és Medvedev hármat–hármat, Tsitsipas kettőt, Berrettini, Kyrgios, Raonic és Fritz pedig egyet–egyet.

Önmagában már ez a kettes szám megért volna pár sort, ám az a vesszőfutás, amit ebben az évben láttunk tőlük, azt hiszem, még érdekesebbé teszi a történetet.

Tsitsipas olyan mélyen van, mint amilyen mélyen még sohasem volt, lassan már említést sem érdemel. Zverev az elveszített Australian Open-döntő óta talán csak a müncheni 500-as tornán és a US Open felvezetőtornáin ért el értékelhető eredményt. Ruud ugyan megnyerte idén élete első 1000-es versenyét Madridban, ám néhány héttel ezelőtt önmaga panaszkodott arra, hogy az elmúlt években alighanem túlhajtotta magát, Medvedev pedig, bár belelendülni látszik, hiszen Sanghajban és Pekingben elődöntős volt, Almatiban vasárnap pedig több mint 800 nap után végre tornát nyert, leginkább, azt hiszem, éppen kiskanállal szedi össze önmagát, egy pokoli év vége felé.

Talán joggal van az embernek olyan érzése, hogy mintha picikét megcsömörlöttek volna ettől az egésztől. Hogy belefáradtak abba a reménytelen küzdelembe, amit Nadalékkal folytattak, és amikor a frissességre lett volna szükségük, mert már adódott volna némi sansz, akkor már nem voltak elég frissek ahhoz, hogy felvegyék a harcot Sinnerrel és Alcarazzal. Ők pedig úgy, ahogy voltak, elrobogtak mellettük, újabb, talán még fájóbb sebeket kiosztva nekik.

Az egész biztos, hogy egy más korban nem csak Medvedev nyert volna Grand Slam-tornát közülük. Ruud persze véleményes, róla esetleg azt is lehet mondani, hogy ha nem nyer már semmit soha, akkor is kifutotta a pályáját, de Tsitsipas és Zverev ennek a tudatnak a terhét cipelik évek óta. Mindig ott lebeg felettük, hogy egy nagyon rossz korba születtek, hogy satuba szorultak. Az egyik oldalon ott áll Federer, Nadal és Djokovic, a másikon pedig Alcaraz és Sinner, akik ráadásul nem nyugszanak, fejlődnek még mindig, hétről hétre szorítva ezzel még egy picit a satupofákon.

Nem tudom, volt-e már valaki ilyen helyzetben a sportág történetében, könnyen lehet, hogy még soha senki. Így aztán azt is nehéz megmondani, hogy mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni. Segíthet-e mondjuk Toni Nadal, mint ahogyan Zverev reméli? Nyilván nem véletlen, hogy Medvedev is edzőt váltott az idén, és hogy Tsitsipas is évek óta keresi az ideális felállást, hol az édesapjával dolgozik, hol pedig nem. Ez egy rettenetesen frusztráló helyzet lehet, ahonnan egyáltalán nem biztos, hogy van kiút.

Simán lehet még az is, hogy ennek a satuba született generációnak olyan játékos nyer még további Grand Slam-tornát, aki jóval szerényebb reményekkel indult. Aki nem is remélhette azt, hogy megveri Djokovicékat, hanem simán kikapott tőlük, ám aki ennek köszönhetően nem is kapott annyi sebet az elmúlt években.

Mert arra azért még mindig nagyon nehéz gondolni, hogy létezhet egy teljes generáció, amelyik két Grand Slam-győzelemmel zár mindössze.

Az szg# sorozat további írásait itt találjátok!