Nyílt lapokkal Monte-Carlóban

"Milyen érzés?". A leggyakoribb első kérdés nagyot nyerő sportolókhoz. Mivel egyrészt elhasznált, másrészt megválaszolhatatlan, sokszor már rögtön szabadkozva teszik fel. De mégis felteszik, aminek nyilván oka van.

Vélhetőleg az ok, hogy tényleg ez érdekel minket, halandókat a leginkább. Milyen lehet, ha kiteljesedik a tehetséged? Milyen lehet nyerni valamit, ami maradandó? Sőt, az adott pillanatban öröknek tűnik. És egyáltalán, segítsen a sportoló gyorsan abban, hogy nekünk hogyan is kéne éreznünk.

A válasszal szinte sosem lehetünk elégedettek, és ez nem hibája senkinek. Ha el lehetne mondani interjúban az érzést, nem kéne meccset nézni. Nem kéne megnézni a döntőt, az elődöntőt, a korai köröket; követni a felvezető tenisztornákat vagy az olimpiai ciklust a magyar győzelmeknél.

Annak köszönhetően, hogy maradéktalanul nem lehet átadni a sportóriások életélményét, marad a sportrajongó évtizedekig kíváncsi. Egyre többet tud, de egyre jobban furdalja az, amit még mindig nem tud elképzelni sem.

Ebből az egyébként élvezetes mókuskerékből lehet fellélegezni pár napig a monte-carlói mesterversenyen. Én legalábbis fellélegeztem – anélkül, hogy előtte tudtam volna, hogy van miből.

Minden kultúrának szüksége van egy tavaszünnepre: a teniszé, úgy tűnt, ez az egy hét a Côte d'Azurön. A Garros még túl messze van ahhoz, hogy Monte-Carlo esélyeseket szüljön vagy porlasszon el rá. Ettől a feszültségtől tehát, amit a sportolókon kívül igazán senki sem érezhet át, mentes a mezőny. A nagy címek sorsára alig hatással lévő teniszversenyeken persze még mindig igen gyakori egy másik jellegű feszültség: pusztán mert a játékosnak a pénzdíjakból kell fizetnie a stábját. Ez még a sportolókon belül is csak a teniszezők idegi alapjárata. A francia Riviéra minden utcasarka, szobaszeglete viszont úgy van berendezve, hogy lehetetlenné tegye az anyagi problémáknak akárcsak a gondolatát is.

Így aztán semmi sincs az útjába álljon annak az örömnek, hogy az "igazi tenisz visszatér", ahogyan Alcaraz mondta.

Azt lehetett érezni a teljes mezőnyön, hogy erőtől duzzadnak, a tettvágytól pattanásig töltve vágnak neki annak az öt hónapnak a US Openig, ami a teniszszezon veleje. A Garrosra, Wimbledonra már harcedzettek, sebektől elborítottak lesznek, de Monte-Carlo még olyan, mint egy huszárparádé: a sisakforgók kifésülve, a gombdíszek fényesen.

Na, de várjunk csak! Egy nyugodt mezőny, ahol a meccsek győztesei jobban örülnek, mint amennyire a vesztesek bosszúsak? Mindez lenyűgöző díszlet előtt, élére vasaltan? Gyanús. Nem egy bemutatótornáról van tulajdonképpen szó? Úgy nem nagy kunszt, hogy ugyanazt jelenti a sportolónak és a nézőnek is az esemény, ha tulajdonképpen semmit sem jelent.

Ez azonban nincs így. Monte-Carlo, bár mutatós, határozottan jelent valamit. Szerintem leginkább a magyarra nehezen lefordítható ‘game recognizes game’ elvén. Ami szabadfordításban valami olyasmi, hogy a nagyságot a nagyság ismerheti el. Amikor konokul a célra tekintve teljesen felőrli Alcaraz szetthátrányból Musetti tartalékait, azt Seb Coe nézi a páholyából. Amikor Musetti a háló tövébe kanyarint egy rövidítést, annak a világ legjobb íveit húzó F1-es pilóták tapsolnak, akik azért a reflex-kérdésekben is tudnak mihez viszonyítani, amikor Tsitsipas megfog egy röptét. 

Szinte minden más helyszínnel szemben viszont Monte-Carlóban a VIP-részlegen kívül is tele a közönség olyasvalakikkel, akikből valaki épp a diplomamunkáját írja. Amikor Fils és Alcaraz órákon keresztül táncol a teljesítőképessége határán, és kell nagyon pontosan tudnia, melyik kulcspozíció elveszthetetlen és melyik labdamenet lehet csali is, azt a világ egyik legjobb hedge fund-menedzsere ismeri el valamelyik sorban. Amikor Musetti a döntőig öt meccséből négyet szetthátrányból hoz vissza, pár gém alatt eljutva a játékának diagnózisától a terápiáig, arra olyasvalaki hümmög az egyik napszemüveg mögött, akinek a gyógyszerszabadalma épp eközben emberek millióit gyógyítja.

Talán ezért nem kérdezik meg errefelé a győztestől, hogy milyen érzés. A közönség szinte teljes egésze tudja jól.