Carlos Alcaraz még mindig nincs élete formájában, de a monte-carlói tornagyőzelméből rengeteg erőt meríthet

Alcaraz szurkolóinak egyszerre van hálás és hálátlan feladatuk. Miközben a kedvencük gyakorlatilag bármire képes a labdával, és nem ritkán olyan megoldást ránt elő a kalapból, ami másnak még csak meg sem fordulna a fejében, bosszantóan hosszú periódusokra képes teljesen kikapcsolni, és ilyenkor nyomokban sem emlékeztet a lángolóan zseniális verziójára.

A hiba valójában Alcaraz alapstratégiájának a része. Aki annyi kockázatot vállal, mint ő, magától értetődően sokat ront az átlaghoz képest, cserébe viszont – jó esetben legalábbis – mindezt nyerőkkel és az ellenfél ki nem kényszerített hibáival kompenzálja. Legalább ennyire fontos, hogy a játékosok többségét kimozdítja a komfortzónájából: vagy felveszik a kesztyűt, és a kényelmesnél nagyobb tempóra váltanak, vagy a spanyol kezébe helyezik a sorsukat.

Itt már rögtön érdemes elgondolkodni azon, mi számít egyáltalán ki nem kényszerített hibának. Statisztikailag minden labdamenetet ide sorolnak, amely során a játékos kontrollált helyzetből ütötte hálóba vagy a pályán kívülre a labdát, és ezek a számok sokszor valóban nagyon hasznosnak bizonyulnak a meccsek elemzésekor, a helyzet azonban nem mindig ennyire fekete és fehér. Különösen akkor, amikor a spanyolról van szó.

Alcaraz és Arthur Fils negyeddöntős mérkőzésén 41 nyerőt és 95 ki nem kényszerített hibát láthatott a közönség, vagyis durván kétszeres volt a szorzó a rontások javára, ami rendkívül alacsony színvonalra utalna. Ehhez képest a visszajelzések mindkét játékos esetében pozitívak voltak, és sokan a szezon egyik legjobb meccseként jellemezték a két és fél órás, intenzív csatát.

A látszólagos ellentmondást Alcaraz stílusa oldja fel: mivel Fils mindenáron el akarta kerülni, hogy alárendelt szerepben legyen, amivel aláírta volna a saját halálos ítéletét, még a szokottnál is keményebben ütötte a labdát. A spanyol pedig – ismét magától értetődő módon – szintén a sebesség fokozásával reagált, ebből a helyzetből bontakozott ki egy szédítően látványos küzdelem a két elképesztően atletikus és ügyes teniszező között.

Joggal merülhet fel a kérdés, valóban nevezhető-e ki nem kényszerített hibának az, amit a taktika és a játékstílus követel meg a játékosoktól. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy valaki kockázatvállalásból hibázik, vagy egy viszonylag könnyű labdát csap a háló közepébe.

Az is nyilvánvaló viszont, hogy Alcaraz nem csak azért ront sokat, mert rizikósabb a tenisze az átlagnál, és alapból is ingadozó a teljesítménye. Minden játékosnak vannak hullámvölgyei, még Novak Djokovic sem képes ugyanolyan magas szinten lejátszani minden szettet, de a spanyol ingadozásai sokkal látványosabbak. Egyrészt szélesebb spektrumon mozog a teljesítménye az átlagnál, másrészt akár pár perc alatt képes teljesen megváltoztatni a narratívát.

Nem véletlenül beszélnek hónapok, de inkább évek óta arról, mekkora fókuszt helyeznek arra, hogy stabilabb, kiegyensúlyozottabb játékos legyen, az alapok ugyanis kétségtelenül megvannak hozzá. Sokan várják azt a pontot, amikor átkattan valami Alcarazban, és hétről hétre ki tudja hozni magából azt, ami a tehetsége alapján benne van, de egyelőre nem találta meg a szükséges arányokat.

Ezek az elvárások ráadásul extra terhet pakolnak rá, amiről Monte-Carlóban hosszabban is beszélt.

Alcaraz egy olyan korszakot követően csöppent bele a teniszbe, amelyben szinte magától értetődő volt, hogy a topjátékosok minden héten elődöntőket, döntőket játszottak. Ez azonban nem mindig volt így a sportágban, amint arra Andy Roddick is rámutatott. "Srácok, emlékeztek még arra, hogy Federer, Nadal és Djokovic előtt a topjátékosok nem játszottak döntőt minden héten?" – reagált a US Open-bajnok amerikai a spanyolt és az edzői stábját ért kritikákra.

A mai játékosok közül Jannik Sinner áll a legközelebb ahhoz, hogy a nagy elődök nyomdokaiba lépjen a stabilitás terén, aki tavaly a nagy kemény pályás versenyek többségét megnyerte, köztük a két Grand Slammel és a világbajnoksággal. A többiek azonban – Alcarazt is beleértve – meg sem közelítik ezt a kiegyensúlyozottságot, és talán irreális is lenne azt várni, hogy a jelenlegi éra felvegye a versenyt a valaha volt talán legerősebbel.

Monacóban Alcaraz is elmondta, felesleges őt ahhoz a Nadalhoz hasonlítani, aki abszurd rekordok tucatjait állította fel, különösen a salakos versenyeken.

"Szeretném egynél többször megnyerni a tornát" – mondta a monte-carlói döntőt követően. "Őszintén szólva, lehetetlennek tartom, hogy tizenegyszer nyerjek itt. Beszéltem párszor a csapatommal arról, miket ért el salakon Rafa. Amit ő végrehajtott, az az egyik legnehezebb ebben a sportban, például megnyerni egy ilyen tornát tizenegyszer, vagy a Roland Garrost tizennégyszer. Ezeket a rekordokat nem lehet megdönteni."

Van viszont valami, amiben Alcaraz magasan kiemelkedik: félelmetesen jó a kiélezett helyzetekben, ami lehetővé teszi, hogy akkor is nyerjen, ha épp nincs jó passzban. Monte-Carlóban talán egyetlen meccse sem volt, ahol az elejétől a végéig jól teniszezett volna, a fontos pontokat viszont kiválóan játszotta le. Cerúndolo, Fils és Musetti ellen is kifogástalanul reagált az első szett elvesztésére, és jól érzett rá, milyen taktikai változtatással hozhatja magát jobb helyzetbe.

Alcaraz az ATP osztályzatai alapján sem élete teniszével nyert – a legtöbb mutatóban alulmúlta az 52 hetes átlagát, csak a védekezésből megnyert labdamenetekben és a fogadásokban volt jobb – cserébe rengeteg önbizalmat adhatnak neki ezek a győzelmek. Ha pedig az önbizalma a helyére billen – a nyilatkozatokból kiindulva bőven voltak ezzel problémái a szezonban – akkor elképesztően nehéz lesz megállítani, különösen a Roland Garroson.