„Még nem hoztam ki mindent magamból” - Casper Ruud szerint az ő generációja is nyerhet Grand Slameket

Minden szezonban izgalmas ez az időszak, ez a kedvenc borításom, és újra Európában teniszezünk. Nîmes előtt pár napot otthon edzettem Norvégiában, hogy hozzászokjak a mozgáshoz és a csúszáshoz. Salakon több ütés kell a labdamenetek befejezéséhez, ezért dolgoztam a hosszabb labdameneteken, és igyekszem jobban pörgetni a labdákat. Szeretem türelmesen építeni a labdameneteket, megnyitni a szögeket, rövidítésekkel próbálkozni. Tavaly jó eredményeim voltak, szeretném ezeket megismételni.

Nem számoltam meg pontosan. Soknak sok, de nincs rajtam extra nyomás. Voltam már hasonló helyzetben, nem mindig kezeltem jól, de készen állok a kihívásra. Madridban és Rómában nem kell sok pontot védenem, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogok mindent beleadni. Az a célom, hogy a top 10-ben maradjak.

Vannak természetesen. Fantasztikus lenne, ha még több versenyt nyernék, összejönne egy 1000-es (eddig két döntőt veszített). Ez hiányzik a karrieremből, a Grand Slam mellett persze. De nem számítok arra, hogy sok lehetőségem lesz.

Ez egy jó kérdés. Párizsban kétszer kaptam ki, egyszer Rafa, egyszer Novak volt az ellenfelem. Nem kell túlmagyarázni, miért volt nehéz dolgom. A Novak elleni szorosabb volt, de az eredményt és az érzéseket tekintve a Carlos elleni US Open-döntőben volt a legjobb esélyem. Az legalább nem Dávid és Góliát párharc volt.

Nem játszol minden vasárnap Grand Slam-döntőt, szóval igyekeztem mindent kihozni belőlük. Kevesen jutnak el idáig a pályafutásukban. A Rafa elleni nem volt nagy élmény, mert annyira alárendelt szerepben voltam, az eredmény pedig még ehhez képest is kemény volt (6:3, 6:3, 6:0). Nem én voltam az első, aki hasonlót tapasztalt, ami segít egy kicsit perspektívába helyezni.

Mielőtt pályára léptünk volna, láttam magam előtt a 14 éves önmagam, aki a centerpályán nézte a rengeteg győzelmének egyikét. Akkoriban arról álmodoztam, hogy egy nap pályára léphetek ellene. Így aztán elég szürreális élmény volt látni a háló túloldalán. Ha szorosabb lett volna a meccs, egy kicsit agresszívebben játszottam volna. Inkább az a büszkeség maradt meg bennem, hogy én voltam az utolsó ellenfele a Roland Garros döntőjében.

Mindkettőnknek az volt az első Grand Slam-döntője, ráadásul a világelsőség is a meccstől függött. Nagy volt a tét mindkét oldalon. Nagyon fiatal volt, de tele energiával.

Őszintén hiszem, hogy eljön az én generációm ideje a Grand Slameken. Nem vagyunk messze. Furcsának tűnhet, hogy a fiatalabbaktól tanulunk, de Sinner és Alcaraz jobbak nálunk, anélkül tudnak agresszívek lenni, hogy sokat rontanának. Fizikailag is bírják órákon át. Jannik ma már sokkal jobban érti a játékot, mint régebben, és a rövidítései is fegyverré váltak, ami korábban Carlos védjegyének számított.

Erőteljesen játszanak, de közben a finesz is megvan bennük, amivel meglephetik az ellenfeleiket. Nem lemásolni kell a példaképeket, hanem alkalmazkodni hozzájuk. Nem mondhatjuk, hogy jó érzés beszorulni két generáció közé, és nagy döntőket veszíteni, de szerencsések vagyunk, hogy láthattuk, milyen szinten játszott a Nagy Négyes, és most őket is.

Mindig lehet új dolgokkal próbálkozni: változtatni a felszerelésen, a húrokon. Próbálok csiszolni az ütéseimen is, a nyitott állásból ütött fonákjaimon, a tenyeres előkészítéseimen, amik után felmehetek a hálóhoz. Mentálisan abban kell fejlődnöm, hogy jobban kontrolláljam az érzelmeimet, ha épp nem érzem jól magam a pályán.

Ha egy nap úgy kelek fel, hogy azt érzem, túl vagyok a csúcson, akkor le fogom tenni az ütőt. De még nem hoztam ki mindent magamból.

Forrás: L'Equipe