A nagy pillanatok embere: a sarokba szorított Carlos Alcaraznál nincs veszélyesebb teniszező

- mondta Juan Carlos Ferrero, amikor arról kérdezték, hogyan lehetséges az, hogy Alcaraz rendre a mérkőzések legkritikusabb szakaszaira tartogatja a legjobb teniszét.

Nem kell különösebb merészség ahhoz az állításhoz, hogy a legjobb játékosokat – versenyzőket – elsődlegesen az a képességük emeli ki az átlagból, ahogyan a kritikus helyzetekhez viszonyulnak. A tenisz szabályrendszerében ugyanis kódolva van, hogy még a legsimább mérkőzéseknek is legyenek olyan pillanatai, amelyek fordulópontot hozhatnak. Ebben a sportágban nem lehet meccset nyerni azzal, ha valaki korán előnybe kerül.

Itt minden egyes játékot, minden egyes szettet le kell zárni – és értelemszerűen magát a meccset is.

Ha egy focimeccsen az egyik csapat gyors egymásutánban rúg három gólt az első félidő elején, megteheti azt, hogy visszább vesz a tempóból, és konzervatívabb játékra vált. Az előnyben lévő csapat percről percre közelebb kerül a győzelemhez, míg a hátrányban lévőn egyre nagyobb a nyomás, hogy csináljon valamit. A teniszben viszont a lezárás kényszere miatt sokszor épp az előnyben lévő játékos körül fogy a levegő a szett és a meccs végéhez közeledve.

A legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy végig azt a stratégiát kell követni, amely a legnagyobb esélyt kínálja a győzelemre. Ez nem törvényszerűen jelenti azt, hogy egy egész meccsen ugyanazt kell csinálni – sőt, a legritkább esetben jelenti azt –, de folyamatosan cselekvésre kényszeríti a játékosokat. Aki inkább a sebességre épít, annak végig nagy tempót kell diktálnia, aki inkább a stabilitással érvényesül, ugyanazzal az intenzitással kell visszatennie a pályára a labdát.

Mert amint az egyik játékos alapstratégiája sérül, a másik fél abban a pillanatban egy esélyt kap arra, hogy akár 6:0, 5:0-ról megfordítsa a meccset.

A szabályrendszer tehát azoknak kedvez, akik a legjobban és a leghiggadtabban tudják kezelni a kulcspillanatokat. A bréklabdákat, a szettlabdákat, a meccslabdákat, ha előnybe kerülnek, vagy ha hátrányban találják magukat. Carlos Alcaraz és Jannik Sinner tenisze önmagában is különleges, de elsősorban a mentális képességek terén emelkednek ki a mezőnyből, nem a véletlen műve, hogy az előző nyolc Grand Slamből hetet egymás között osztottak fel.

Ezt a mentális erőt azonban nagyon különböző módon élik meg/használják ki. Miközben Sinner kizökkenthetetlenül kiegyensúlyozott a meccsek többségében, és még a kevéske hullámvölgyeiből is megerősödve jön ki egy-egy demoralizáló szervával, addig Alcarazból koncentráltabban tör elő a zseni. Ő inkább olyan, mint egy számítógépes játék karaktere, amelyik bizonyos xp-pont elérésével extra képességekre tesz szert egy meghatározott időre.

Alcarazból az extrákat a legkiélezettebb pillanatok hozzák elő, amikor meglegyinti a kiesés szele, és valahogy ki kell keverednie a csávából. Ez persze nem mindig sikerül – nem sikerülhet mindig –, de bámulatosan sokszor oldja meg a legkényesebb szituációkat is, amelynek a Roland Garros-döntő volt a legextrémebb példája. A második legextrémebb pedig alighanem a 2022-es US Open negyeddöntője, amit szintén meccslabdáról fordított meg Sinner ellen.

Az is tény, hogy Alcaraz sokkal gyakrabban kerül ilyen helyzetekbe, mint amennyiszer az indokolt lenne. Hajlamos két szettnyi álomteniszt követően kiengedni, veszíteni kicsit a fókuszból, amit a teniszben – mint már érintettük – büntethetnek az ellenfelek. A spanyol a döntőig vezető úton négy szettet veszített, és legalább a felét elkerülhette volna, miközben a világelső szettveszteség nélkül lehozta az első hat meccsét.

Túlzás lenne azt állítani, hogy ennek nincs semmi jelentősége – elég a ranglistára pillantani –, de talán nem akkora, mint azt elsőre gondolnánk.  Egészen addig, amíg nem pazarol el túl sok energiát a versenyek első felében, nem igazán számít a végén, hogy három vagy négy szettben küldte haza Marozsán Fábiánt és Damir Džumhurt. A tét fokozódásával rendszerint a játéka színvonala is emelkedik, ha pedig nem, néha akkor is megtalálja a megoldást a győzelemhez.

"Nem fogok hazudni: jobban szeretek három szettben nyerni. De ha ellened szólnak a körülmények, akkor is tovább kell harcolnod. Ez egy Grand Slam-döntő, itt nincs helye fáradtságnak, nincs helye a feladásnak. Küzdeni kell, újra megtalálni a saját pillanataidat, a saját komfortzónádat, és nyomni tovább. Szerintem a valódi bajnokok azokban a pillanatokban születnek meg, amikor meg kell birkózniuk a nyomással" – mondta Alcaraz a döntő után.

A spanyol már a torna alatt is beszélt arról, hogy nem szeretne lemaradni Sinner mögött, és próbál jobban koncentrálni a meccsein, okosabban felhasználva az energiáját. Egy jó rivalizálás már csak ilyen: folyamatosan kihívások elé állítják a másikat, és elszántan keresik a megoldást azokra. Alcaraz esetében nagyjából tiszta, hogy miben kell fejlődnie, a túloldalról nézve azonban ez egy sokkal érdekesebb probléma.

Arra ugyanis, amit Alcaraz a meccs kritikus pillanataiban az ellenfelére zúdít, nagyon nehéz felkészülni. Semmi sem utalt arra, hogy a döntő szett tie-break nem egy feszült, ide-oda pattogó, drámai küzdelmet hoz, amit valaki elhoz 14-12-re, arra pedig végképp nem, hogy Alcaraz visszajön a negyedik szettbe. A három bréklabdát megelőzően lejátszott 15 labdamenetből mindössze egyet nyert meg a spanyol – erre válaszolt egy 13-1-es rohammal.

Egy ilyen fordításhoz nyilván több tényezőre is szükség van, nem elhanyagolható például a szerencse szerepe. Alcaraznak ezért is lenne fontos az, hogy kiegyensúlyozottabb legyen (általánosságában, a döntőben ez kevésbé volt tényező), és egy kicsivel nagyobb hibahatárt biztosítson magának. Aztán ki tudja: lehet, hogy ez már tényleg egy másik tenisz, amit nem érdemes a korábbi élményeinkkel összehasonlítani, és Alcaraz többé-kevésbé mindig ilyen marad.

Sőt: talán szüksége is van ezekre a pillanatokra, és a mélytengeri halakhoz hasonlóan ő sem tud nyomás nélkül létezni.