Justine Henin: Serena Williams elérte, hogy kicsinek érezd magad – Legends’ Voice

A 2003-as Roland Garros kapcsán elsőként az ugrik be, milyen mentális állapotban érkeztem meg Párizsba, pár héttel korábban ugyanis minden a helyére került. Novemberben kezdtem el együtt dolgozni Pat Etcheberryvel [híres floridai erőnléti edző], és fizikális szempontból szépen fejlődtem, azonban februárban az antwerpeni tornán beleszaladtam egy pofonba Kim Clijsters ellen. Még mindig úgy játszottam, mintha egy láthatatlan gumikötél az alapvonal mögött tartana.

Hosszú beszélgetés várt rám Carlos Rodriguezzel, az edzőmmel. Tényleg csúnya vereség volt. Képtelen voltam a saját játékomat játszani. Carlos lényegében azt kérdezte, meddig fogok még így játszani a mérkőzések kulcspillanataiban.

Igaza volt, korlátok közé szorítottam magam. Az a beszélgetés meghatározónak bizonyult a karrierem hátralévő részében. Onnantól kezdve felszabadultan, önbizalommal és tekintéllyel teniszeztem. Győztem Charlestonban, a döntőben Serena Williamset vertem meg. Remekül játszottam Berlinben is, ahol szintén az enyém lett a trófea.

Noha kiváló eredményeim voltak, nem éreztem azt a Roland Garros előtt, hogy nagyobb nyomás van rajtam. Ezen már 2001-ben átestem, amikor 6:1, 4:2-es vezetésről kikaptam Clijsterstől az elődöntőben. Akkor még nem álltam készen. 2003 volt az első olyan év, amikor már úgy gondoltam, bizonyos értelemben elég érett lettem hozzá. Azt mondogattam magamnak, hogy talán én is egyike vagyok az esélyeseknek. Egyértelműen nem a legnagyobb, de beleszólhatok a küzdelmekbe.

Ez mentálisan is megmozgatott bennem valamit. Én úgy gondolom, hogy ez mind az erőnlétemhez kapcsolódik. Az erőnléti munkán keresztül felépítettem azt az önbizalmat, ami egy vagy két évvel korábban még nem volt meg bennem. Előtte egy jó játékos voltam, de egyben egy fiatal nő, aki tele volt kételyekkel. Mindenkinek megvan a saját személyisége, a kétely pedig hasznos lehet – csak így érheted el a céljaidat – ám addig a pontig nem éreztem azt, hogy megvan bennem a győzelemre való képesség. Úgy éreztem, nem érdemeltem ki a Grand Slam-győzelmet.

Azonban 2002 végén, a holtszezonban elvégzett erőnléti edzések, amelyek során igen mélyre ástam, felszabadítottak mentális szempontból. Végre magabiztosnak éreztem magam. A floridai edzések során megjelent a lelki szemeim előtt a trófea. Sétáltam a szálláson, és láttam magam hat hónappal később a Roland Garroson. Nagyon tisztán oda tudtam magam képzelni. Mintha előre felépítettem volna a győzelemig vezető utat, amiről most is nagyon erős emlékeim vannak, érzem magamban. Látom, hogy ott voltam a szállásunkon, teljes nyugalomban. Láttam, amint megnyerem a tornát, mintha én írtam volna a történelmet. A meggyőződés ereje, a gondolatok ereje, ezekben erősen hiszek. Igazából ott kezdtem el írni a történetet.

A vizualizáció ösztönösen már kislányként is ment, azóta álmodoztam arról, hogy egyszer bajnok leszek a Roland Garroson. 1992-ben megnyertem egy utánpótlástornát Belgiumban, amelynek a fődíja két jegy volt a Roland Garros női döntőjére. Akkoriban a Roland Garros egyetlen percéről sem maradtam le. Anyámmal mentünk, apám és a bátyám a stadion másik felére szerzett jegyet. És ott voltunk, alig öt méterre a pályától.

Láthattam a híres Graf-Szeles döntőt, amit a példaképem döntő szett 10-8-ra elveszített. Még ma is emlékszem arra, mit éreztem akkor. Megragadtam anyámat, még mindig nagyon kicsi voltam, és azt mondtam neki: egy napon majd én is megnyerem a Roland Garrost.

Lenézett rám, de azt éreztem, mintha lett volna némi irónia a hangjában, amikor azt mondta: „hát persze, hogy így lesz, drágám”. Azt éreztem, úgy gondolja, álomnak szép, de az iskola azért fontosabb. Ez a pillanat azonban a legelső győzelemig elkísért. (Henin édesanyja 1995-ben elhunyt.)

A második dolog, ami eszembe jut, az természetesen a Serena elleni elődöntő. Ő volt a legnagyobb kihívás, mindig is tartottam tőle. Aznap azonban azt mondtam, nem fogom hagyni magam. Nem hagytam, hogy csak úgy átgázoljon rajtam. Hatalmas lelkesedés és elszántság volt bennem. 2001-ben már játszottam egy elődöntőt, de azt nem tudtam lezárni, így szomjaztam a bosszúmra. Mindennek eljön az ideje. Az a pillanat is, amikor már készen állsz. 2001-ben még nem álltam készen, 2003-ra viszont végre minden összeállt. Érettebb és tapasztaltabb lettem - ez különböztette meg 2003-at 2001-től.

Amikor Serenával találkozol egy Grand Slamen, van egyfajta kisugárzása. Nevezhetjük aurának is. Volt szerencsém a csúcson lévő Serenával játszani. Félelmetes volt. Azt éreztette veled, hogy te kicsi vagy. A Serena elleni meccsek pszichés háborúk is voltak egyben. Ezért is leszek mindig hálás neki, mindannyiunkat inspirált és fejlődésre ösztönzött. Neki köszönhetően dolgoztam keményebben, különösen a mentális tekintetben.

Természetesen erőteljes játéka volt, elképesztő képességekkel és tudással rendelkezett. Racionálisan, tisztán a teniszt nézve azonban nem volt okom félni tőle. Kizárólag mentális szempontból. Képes volt megfogni az ellenfeleit, hatni rájuk. Olyan magabiztosság, olyan elszántság áradt belőle, ami mindenkit meghajlásra késztetett. Ezzel nem azt mondom, hogy nem a kvalitásaira építette a sikereit, mert rengeteg eszköz állt a rendelkezésére. Viszont úgy gondolom, hogy a pszichés dominanciája óriási szerepet játszott a győzelmeiben.

Maga a meccs olyan volt, mintha a jégen táncolnék. Közel voltam a vereséghez, Serena ugyanis 4:2-re vezetett a döntő szettben. Viszont ösztönösen változást akartam, arra gondoltam, itt vagyunk egy nagyszínpadon, most vagy soha. Itt az idő megcsinálni, ez az én pillanatom. Úgy mentem ki arra a meccsre, hogy az volt a meggyőződésem, hogy megnyerhetem. Ellenkező esetben nem sikerült volna.

A döntő szettben ott volt az a híres incidens. (A döntő többségben belga közönség hangosan fütyült, amikor az egyik vonalbíró kint látta Henin labdáját. Williams már szervált volna, Henin pedig felemelte a kezét. Az amerikai szervája kint volt, és hiába kérte a mérkőzésvezetőt, nem üthetett új elsőt. Végül elbukta a brékelőnyét.)

Rengeteg érzelem kapcsolódik ahhoz a pillanathoz. Teljesen igazságos volt? Igazságtalan? Nehéz ügy. Ő nagyon felhúzta magát, és így utólag visszanézve nem hibáztatom érte. Én sem értettem meg akkor, mi forog számára kockán. Hogy mit változtathat meg a meccs. Kevesen tudtak ellenállni neki, így addigra valószínűleg nyomot hagytam az ő fejében is. Így vagy úgy, de sikerült felbosszantanom. Attól az elődöntőtől kezdve egy darabig előnyben voltam Serenával szemben. Egy olyan rivalizálás bontakozott ki köztünk, ami mindkettőnket motivált.

De ez már a múlt. Pár éve a Roland Garroson meginterjúvoltam, amikor az egyik tévének dolgoztam. Kölcsönösen tiszteljük egymást. Szerintem az apukájában bizonyos mértékig kialakult egyfajta csodálat és tisztelet, amiért sosem adtam fel. Hoztam pár áldozatot az életemben, köztük nehezeket is, különösen a család tekintetében, és ahogyan ő is elmondta, nem hagytam, hogy valami az utamba álljon.

Williamsék pontosan így voltak ezzel az életük és a karrierjük során. Számos dolog megkülönböztet minket, de azért kapocs is van köztünk. Sosem hasonlítanám magam Serenához, az eredményeihez, a rekordjaihoz. De ez a kötelék, a rivalizálás nagyon izgalmas volt, még ha nem is mindig túl kellemes. Éles harc folyt köztünk, szerintem fenyegetésként gondolt rám. Ez valamilyen szinten szórakoztatott, azt mondogattam magamban, hogy én vagyok az a törékeny lány, aki időnként borsot tör az orra alá. Szerintem ezt az emberek is nagyon szórakoztatónak tartották a fizikalitása és az eltérő kvalitások miatt. A taktikai oldal mellett ott volt ez a dimenzió is, de alapvetően mégis mentális küzdelem volt leginkább. Háborúvá vált, de természetesen nem felejtettük el, hogy ez csak egy játék.