Fucsovics Márton egy meccsre a világhírnévtől

Teniszünnep azért nyilván nem ezért lett abból a hétfőből, hanem Federer miatt.

Azért, mert egy magyar vele teniszezhetett. Így, hogy Marci a 2017-es wimbledoni torna óta minden Grand Slamen indult, mégpedig alanyi jogon, az ember hajlamos elfelejteni, mennyire nehéz és rögös út vezetett a junior wimbledoni bajnoki címtől idáig. Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy mi történt a 2010-es bajnoki cím és a 2016-os US Open között, amikor is Marci először kvalizta föl magát egy Grand Slam-torna főtáblájára.

Tizenötödik próbálkozásra jött össze a Grand Slam-főtábla, több mint három éven keresztül próbálkozott sikertelenül, míg aztán végre összejött egy meccs Almagro ellen New Yorkban. A 150. hely környékén volt ekkor a világranglistán, mint ahogy az azt megelőző három-négy évben is szinte mindig, és kellett még egy jó év, hogy bejusson a legjobb százba, majd további fél, hogy Melbourne-ben Federerrel meccselhessen.

26 éves volt ekkor, amikor karrierje érdemi része tulajdonképpen elkezdődött, az a karrier, amely ma már jelentősebb, mint Taróczy Balázs óta bárkié a magyar férfi teniszben.

Sőt azt lehet mondani, hogy nemzetközileg - Szoboszlai Dominik mellett - ma talán Fucsovics Márton a legismertebb magyar sportoló.

Nem világhírű nyilván, de ismert. Olyan, akinek a nevét már hallották azok, akik az átlagnál jobban érdeklődnek a sport iránt. És nemcsak akiket egy sportág érdekel, hanem azok is, akiket a sport érdekel úgy általában. Ismertebb, mint Hosszú Katinka vagy Cseh Laci volt, vagy amilyen ismert Szilágyi Áron éppen, már csak azért is, mert a sportága maga nagyobb érdeklődésre tart számot. És ismertebb, mint Valter Attila jelenleg, mert nála egyelőre még jobbak az eredményei.

Ám nem azért ismert, mert három hét megszakítással most már több mint öt éve ott van a legjobb 100 között, és nem is azért, mert annak idején nyert egy tornát Genfben. Ilyen szintű argentin vagy spanyol játékosokat tucatjával tudnánk sorolni, olyanokat is, akikről a legtöbben még csak nem is hallottak. Fucsovics Marci azért lett ismert nemzetközileg, mert Grand Slam-tornán verte meg Wawrinkát, Rublevot vagy Medvedevet, és ami talán még ennél is fontosabb: játszott már kétszer Roger Federerrel és kétszer Novak Djokoviccsal is.

Az eddigi négy meccsen összesen két játszmát tudott nyerni Marci, egyet Federer, egyet Djokovic ellen, túlzás lenne tehát azt állítani, hogy bármikor is nagyon közel lett volna a győzelemhez. Bár a szerb elleni US Open-meccsükön éppen olyan nagyon messze sem volt, 1-1-re álltak az első két szettet követően, és a harmadik játszmában komoly esélye voltak Marcinak, hogy vezetést szerezzen. Breakelőnye volt, labdája a dupla breakhez. Vezetett 4-2-re, ám innen már játékot sem tudott nyerni, ellenben örökre megtanulta, hogy a negyedik játszma előtt nem jégfürdőzünk együtt a szerbbel.

Fucsovics, mint ahogyan Szoboszlai és Valter is, pillanatnyilag csak Magyarországon világhírű, nem pedig a világon az. Ami nem valamiféle leszólása lenne az eredményeiknek, már hogyan is lenne az, hiszen ők vitték közülünk a legtöbbre egy világsportágban, hanem annak az állapotnak a rögzítése, hogy az igazi világhírnévhez azért még hiányzik valami.

Marci esetében az, hogy mi ez a valami, elég egyértelműen látszik, különösen azóta, hogy Marozsán Fábián Rómában legyőzte Carlos Alcarazt. Alcaraz - még - nem egy Novak Djokovic, talán sosem lesz az, Róma nem Párizs, az 1000-es verseny nem Grand Slam, mégis döbbenetes volt megélni azt a pár napot Fábián győzelme után. Persze ebben benne volt Marozsán ismeretlensége is, az, hogy az első alkalommal volt főtáblás ATP-tornán, de valójában a legnagyobb felismerése ennek a győzelemnek az volt, hogy a sport az ilyen pillanatokról szól. Fényesen meg tudsz élni abból, ha hosszú ideig ott vagy a legjobbak között, de emlékezni az ilyen meccsek miatt fognak rád, nem pedig azért, mert játszottál egy elődöntőt egy 250-es versenyen valahol.

Ahogy a dolgok jelenleg állnak simán elképzelhető, hogy a szerbnek most és talán még Wimbledonban lesz esélye megszereznie a 23. Grand Slam-trófeáját és megelőzni ezzel Rafael Nadalt az örökrangsorban, gyaníthatóan végleg. Persze aztán simán lehet, hogy ez mindez nem igaz, és Djokovic úgy összerakja magát még valamikor, hogy meg sem áll huszonhatig, de jelenleg azt azért túlzás lenne állítani, hogy élete formájában lenne. Az idei salakszezonban még csak döntőt sem játszott sehol sem, és az sem biztos, hogy a könyöke teljesen rendben van.

Nyilván Marcinak sem a kedvenc borítása a salak, ő is volt már jobb passzban leginkább talán két éve ilyenkor, de akkor, amikor egy ilyen meccsről beszélünk, mindez nem számít. Ezt pont Fábián mutatta meg. Igen, persze neki "csak" két játszmát kellett nyerni, míg Marcinak hármat, és "csak" Alcarazzal szemben és nem Djokoviccsal szemben, és "csak" egy 1000-es versenyen, nem egy Grand Slamen, de ettől még a helyzet sok szempontból ugyanaz.

Kimész, és ha életed legjobbját nyújtod éppen, van esélyed a győzelemre.

Gondoljunk csak bele, egy hónappal ezelőtt mit válaszoltunk volna arra a kérdésre, hogy mi a valószínűbb: az, hogy Fábián megveri Alcarazt vagy Marci Djokovicot? Azon túl, hogy a legtöbben visszakérdeztek volna, hogy ki az a Fábián?