A nagy évvégi Nadal-interjú: "Nem lennénk itt 35 évesen, ha nincs a másik kettő"

Rafael Nadalnak fantasztikus szezonja volt, főleg, ami az első részét illeti. A 22-szeres Grand Slam-bajnok sorozatban 20 győzelemmel kezdte az évet, az Australian Open mellett megnyert két kisebb versenyt, Indian Wellsben pedig csak a döntőben állították meg. Itt sem feltétlenül Taylor Fritz, sokkal inkább a bordasérülése, amely jóval súlyosabbnak bizonyult, mint azt akár csak a mérkőzés előtt feltételezte a spanyol.

A Marcának adott interjúban elárulta, onnantól kezdve gyötrelmes volt a szezon, a lábával és a hasfalával is sokat bajlódott, ami a játékára is hatással volt. Sérülései miatt a Roland Garros alatt komolyan fontolgatta a visszavonulást, most viszont úgy tűnik, hogy sikerült tartósabb megoldást találni a problémára. Mindez elsősorban nem is a tenisz miatt teszi boldoggá Nadalt, a spanyol már annak is örül, hogy fájdalom nélkül élhet a hétköznapok során.

Természetesen drasztikus változás volt, de mindent igyekszem úgy szervezni, hogy a lehető legmagasabb szinten folytassam a teniszt. Boldog vagyok, élvezem ezt az új szakaszt az életemben, itt volt már az ideje. Mindig azt gondoltam, hogy mire belekezdünk, már befejeztem a sportot. Szerencsére a karrierem tovább tartott, mint amire számítani lehetett. Most úgy alakult, hogy meg kell tanulnom együtt élni ezzel az új életszakasszal, a versenyképességet is szem előtt tartva.

A szezon első fele nagyon-nagyon izgalmas és érzelmes volt, mivel öt igen nehéz hónap állt mögöttem, és a lábam sem volt valami jól. Abu-Dzabiban, egy felkészülési tornán elkaptam a koronavírust, ami miatt 10 napot otthon töltöttem. A gyógyulást követően két nappal Ausztráliába utaztam, de igazából én sem voltam benne biztos, hogy érdemes-e elindulnom. Aztán elkezdtem jól játszani, de még így is nagyon messze voltam attól, hogy elképzeljem azt, ami később Melbourne-ben történt. Az volt az egész pályafutásom egyik legizgalmasabb döntője.

Indian Wellsig meccset sem veszítettem, de a Carlos Alcaraz elleni elődöntőben, a harmadik szett végén eltörött a bordám. Az öltözőben már alig kaptam levegőt, ennek ellenére úgy döntöttem, hogy kiállok a döntőre, mivel azt mondták, valószínűleg csak izomgörcsről van szó. Nyilvánvaló, hogy ha már akkor tudom, hogy bordatörés, akkor nem játszottam volna. Onnantól kezdve az egész szezon nagyon komplikált volt.

Igen, és ez valamelyest váratlan volt, mivel egy héttel korábban Rómában úgy sántikáltam le a pályáról. Ez az igazság. Amennyiben az orvosok nem találták volna meg a módját, hogy elzsibbasszák az ideget, megszüntetve ezzel a fájdalmat, nem nyerhettem volna meg a Roland Garrost. Pocsék volt a felkészülésem, viszont az ausztráliai menetelés emléke miatt megvolt az önbizalmam, és aznap, amikor jól kellett játszanom, a Djokovic elleni negyeddöntőben, megtettem. Közben viszont azt is el kell ismerem, hogy a Zverev elleni elődöntő nagyon nehéz volt, ott tényleg bármi megtörténhetett volna, de aztán szegény srác eltörte a bokáját.

Valóban. Miután megnyertem a Roland Garrost boldog voltam, viszont én is tudtam, hogy ha nem találunk megoldást a lábamra, akkor be kell fejeznem, mert krónikus fájdalmakkal képtelenég teniszezni. Az új eljárás azonban működött, emiatt mentálisan sokkal jobb helyzetben voltam. Ami azt illeti, 2010 óta, amikor a második címemet nyertem, nem teniszeztem ennyire jól Londonban. Nagyon jó helyzetben voltam a győzelem szempontjából.

Azon a versenyen aztán elszakadt egy izom a hasfalamban, és onnantól kezdve katasztrofális volt a szezon, mivel egy héttel a US Opent megelőzően is kiújult a sérülésem. Ezt már el sem mondtam senkinek, mivel elegem volt a fájdalomból. Ezután ismét a gyógyulásra kellett koncentrálnom, megszületett a fiam, így a szezon utolsó részére már nem tudtam optimálisan felkészülni.

Természetesen. Ha visszagondolok erre az évre, akkor emlékezni fogok a nehéz pillanatokra, a sérülésekre, valamint a két Grand Slam-győzelemre, vagyis megvan az egyensúly: fantasztikus és izgalmas, egyszersmind fájdalmas is.

Az az igazság, hogy Wimbledon után többször átestem rajta, mivel ez a sérülés gyógyíthatatlan, és amikor az ideg megint fájdalmat sugároz, újra bele kell vágnunk. Köszönettel tartozom a barcelonai aneszteziológusomnak, Mariónak, valamint Dr. Ángel Ruíz-Cotorrónak, akik bemutattak David Abejónnak, akivel belekezdtünk egy olyan terápiába, amely nem csak a karrieremet változtatta meg, ami ilyen szempontból másodlagos, hanem az egész életemet. Ha eltekintünk a győzelmektől és a vereségektől, akkor is sokkal boldogabb vagyok. A tenisz miatt rengeteg gyulladáscsökkentőt szedtem, de ezt leszámítva egész nap sántítottam. Azt gondoltam, hogy be kell fejeznem a teniszt, mert az életkedvem is elment, gyakran voltam szomorú.

Valószínűleg december 26-án utazom, mivel 31-én már játszani fogok a United Cupon Cameron Norrie ellen. Nagyon várom már, hogy egy csapatban lehessek a társaimmal, biztos vagyok benne, hogy nagyon élvezetes lesz. Legalább két mérkőzésem lesz az Australian Open előtt, ami nagyon jó nekem, remélhetőleg tovább is jutunk, de nem egyszerű a sorsolásunk. Reálisnak kell lennünk, talán még nem leszek azon a szinten, ám ettől függetlenül nyerni szeretnék, vagy legalább eljutni arra a szintre, hogy versenyképes legyek Melbourne-ben.

Nem igazán szeretek a Grand Slamek előtti héten teniszezni. 15-16 éve nem csináltam ilyet, nem most fogom újrakezdeni.

Egy éve dolgozik az Akadémián, de régóta ismerem, mivel dolgozott Juan Monacóval, aki nagyon jó barátom, és mindig csupa jó dolgot hallottam tőle. Komoly és keményen dolgozó szakember, és miután Francis közölte, hogy távozik a stábból, szükségem volt valakire, mivel Carlos (Moya) és Marc (López) is apák, nem jöhetnek velem mindenhova. Ezen felül az új emberek mindig stimulálják az egész csapatot.

Nem, mivel az, hogy pályára lépek-e a nemzeti csapatban, nem azon múlik, ki a kapitány. Kiváló volt a kapcsolatom Sergi Bruguerával is. Az, hogy a hazádért játszol, legalábbis elviekben, nem szabadna, hogy azon múljon, ki a kapitány. Mindent egybevetve ez sokkal fontosabb annál, és nem is fordult meg ilyesmi a fejemben. Örülök, hogy ő lett a kapitány, mivel megérdemli mindazért, amit játékosként és csapattagként az országunkért tett. Nehéz most válaszolnom erre a kérdésre. Egy ideális világban szeretnék pályára lépni a Davis-kupában, hogy a pályán búcsúzzak el a legfontosabb csapatversenyünktől, a való világban azonban számos tényezőtől függ. Meglátjuk, hogyan alakul.

Untatni nem untat, de én nem… Mondjuk azt, hogy megértem, mert jót tesz a tenisznek. A sajtónak is írnia kell valamiről, de az én olvasatomban ez a vita nem változott meg az évek során. Egy ember lesz, aki a legjobb, a meghatározás viszont nem egyszerű, mivel mindenkinek megvannak az érvei az egyik játékos védelmében, az objektív adatokon felül. Ketten még aktívak a három legnagyobbnak mondott közül. Igazából csak az számít, hogy Federer, Djokovic és jómagam sokkal többet értünk el, mint amiről valaha is álmodtunk volna. Mivel én is érintett vagyok, nem igazán szeretek erről beszélni, de ha csak a számokat nézzük, olyan dolgokat értünk el a teniszben, amiket előttünk senki, szóval mi hárman be fogunk vonulni a sportág történetébe.

Természetesen azt szeretném, hogy nekem legyen a legtöbb Grand Slam-győzelmem. Mindenki így van ezzel. Megvan bennem a versenyszellem, ez igaz, de sosem voltam megszállott. Mindig ugyanazt szoktam mondani: hálás vagyok az életnek, amiért mindezt ennyi ideig megélhettem, nem csak teniszezőként, de sportrajongóként is. Hihetetlenül sok élményben volt részem, amiről gyerekként nem is álmodoztam volna.

Az igaz, hogy én vagyok Federer első nagy riválisa, szóval megértem, hogy így látja. Amikor Novak feltűnt, akkor még Federer jobb volt nálam, de a következő években többet nyertem Rogernél, és gyakrabban találkoztam Djokoviccsal a pályán. Másképp fogalmazva, sokkal inkább rivális voltam számára, mint Roger. Alapvetően ezt pozitív dolognak tartom, mert igaz ugyan, hogy sokat elvettünk egymástól, ugyanakkor nem hiszem, hogy akkor is versenyképesek lennénk 35 évesen, ha nincs a másik kettő. Egymás korlátait feszegettük, fejlődésre késztettük egymást, mindig és mindig többet akartunk.

Nem képzeltem el. Roger visszavonulása egyszerre volt szomorú és izgalmas. Úgy gondolom, hogy a sporttörténelem egyik ikonikus alakja, szóval nagyon nehéz pillanat volt, és nem csak riválisként, partnerként, de teniszrajongóként is. Ugyanez történt Pau Gasollal, vagy Zidane-nal, és ugyanez lesz Messivel és Cristianóval. Vannak emberek, akikkel együtt nőttél fel, közös pillanatokat éltetek át, vagy csak a tévében nézted őket, és szinte már családtagnak számítanak. Amikor visszavonulnak, ahogyan azt Roger tette, tudod, hogy nem látod többet játszani őket.

Ami az én visszavonulásomat illeti: azon egyszerű oknál fogva nem gondolkozom rajta, hogy nem szoktam tippelni, megjósolni a jövőt vagy felkészülni rá, mert a változások nagyon gyorsan bekövetkeznek. Tudom, hogy ez a pillanat közelebb van, mint tavaly vagy két évvel ezelőtt volt. Ez színtiszta logika. Majd megtörténik, amikor meg kell történnie. Az biztos, hogy szeretnék a pályán lenni.

Ehhez most semmit sem tudok hozzáfűzni.

Nem tudom. Tényleg nem szoktam elképzelni. Van egy másik probléma is: amikor elkezdesz a visszavonuláson gondolkozni, az már a folyamat eleje, és én még nem tartok itt.

Nem gondolom, hogy ez így lenne. Elképzelhető, hogy jobbak lesznek, ha innen nézzük, mert Carlos Alcaraz nagyon különleges, olyan játékosnak tartom, aki meghatározza majd ezt az érát. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy amikor Zverev, Medvedev vagy Tsitsipas megérkezett, Federer, Djokovic és én is nagyon magas szinten játszottunk. A sportolók a győzelmekből építkeznek, márpedig a mi riválisaink nagyon ritkán nyertek. Azt gondolom, hogy az új generációnak több lehetősége lesz, mint a korábbi riválisainknak, mivel Roger visszavonult, Novak és én pedig egyre kevesebb versenyen veszünk részt.

Másképp fogalmazva: az új játékosok, amellett, hogy nagyon jó teniszezők, már úgy gondolnak a győzelemre, ahogyan az előttük lévők még nem tudtak, és ez is segít nekik a fejlődésben. Ott van David Ferrer, akik hihetetlenül jó teniszező volt, de nagyon sokszor került velünk szembe a versenyek végén. Minden idők egyik legkiegyensúlyozottabb teniszezője, és mégsem nyert Grand Slam-tornát.

Általában attól különleges valaki, hogy nagyon jó, ennél többre nincs is szükség (nevet). Amikor azt mondom, hogy különleges, a gyorsaságára, az ütőerejére, az elszántságára, a nagyszerű fonákjára gondolok, illetve arra, hogy megvan benne a képesség, hogy nagyszerű teniszező legyen.

Forrás: Marca

Minden nap hírlevelet küldünk az olvasóinknak, amiben az előző nap legfontosabb sporthíreit, az elemzéseinket és persze sok más érdekességet is megmutatunk. Az Eurosport hírlevelére ezen a linken lehet feliratkozni.