A világ valaha volt legjobb teniszezője és Novak Djokovic között fájó ellentét feszül

A valóságot, a tényeket továbbra sem lehet hajlítgatni. Bár a tenisz nem atlétika, nem olyan szinten mérhető, nem centikről, másodpercekről szól, hanem másról is, ám vannak határok, melyeket biztosan nem lehet átlépni.

Attól, hogy tiéd a legtöbb Grand Slam-győzelem, nem leszel automatikusan a legnagyobb, gondoljunk csak Margaret Courtra, akinek 24 bajnoki címe van, mégsem tekintett rá senki legnagyobbként - talán sohasem. És nem azért nem tekint rá senki legnagyobbként, mert manapság, idős korában butaságokat beszél, hanem mert nem volt az. Más időkben, más körülmények között nyert 24 Grand Slamet, egyszerűen nem működik az összehasonlítás a mával.

Ám ha te a 23 Grand Slamed mellé oda tudod rakni a legtöbb megnyert 1000-es tornát, te voltál a legtöbb hétig világelső, egyedüli férfiként megnyerted az összes GS-t háromszor, pozitív a mérleged a másik két aspiránssal szemben, akkor nincs nagyon miről beszélni.

Mert a tényeket, a valóságot az ember nem hajlítgatja kénye-kedve szerint, még akkor sem, ha éppen a sportág talán legjelentősebb valósághajlítgatója vált éppen legnagyobbá.

Persze egy olyan világban, amikor a valóság hajlítgatása olyan méreteket ölt, hogy gyakorlatilag erről szólnak a mindennapjaink, ez semmiképp nem egyszerű feladat. Nagy a kihívás. Csábító lehetőségnek tűnik például kitalálni ezt vagy azt, kreálni egy hangzatos gondolatmenetet, melynek végén kijelenthetjük, hogy márpedig nem is Djokovic, hanem mondjuk Federer vagy Nadal a legnagyobb. Kinek melyik tetszik. Ez azonban nem működik. Hiszen ilyenkor semmi mást nem teszünk, mint az áhított végeredmény mellé kreáljuk a magyarázatot.

Novak Djokovic viszonya a valósághoz, az átlagnál talán megengedőbb kapcsolata a tényekkel, nem ad lehetőséget a Federer- és a Nadal-szurkolóknak arra, hogy ők is ilyenek legyenek. Ez egészen egyszerűen nem megy, nem mehet.

Attól, hogy Djokovic trükközik az oltási papírjaival, nem européer módon gondolkodik Koszovó helyzetéről, hogy úgy érzi, spirituálisan vizet lehet tisztítani, hogy széttépi magán a mezt, hogy megsérül, majd hirtelen feltámad, hogy rossz pillanatban rázza az öklét, még simán lehet a legnagyobb.

Egyetlen olyan érv van, amivel nem az jön ki, hogy Novak Djokovic a legnagyobb, ez pedig magának a verseny létének a tagadása. Hogyha valaki váltig állítja, hogy ilyet, hogy valaki a legnagyobb a teniszben, ilyet kihirdetni egyszerűen nem lehet.

Hiszen hogyan lehetett volna elvárni például Rod Lavertől, hogy több Grand Slam-győzelmet szerezzen, ha pályafutása java részében egyszerűen el sem indulhatott, mivel profi volt éppen, a Grand Slameken meg csak amatőrök játszhattak? Világranglista pedig még csak nem is létezett? Vagy hogy McEnroe-éktól hogyan várhatta volna el bárki, hogy nyerjenek Ausztráliában, ahova akkoriban a legjobbak még csak el sem nagyon utaztak, nem lévén igazán fontos torna? Vagy hogyan nyerhetett volna Lendl 1000-es tornát abban az időben, amikor ilyen még nem is nagyon létezett?

Ezek legitim érvek lehetnek. Ha valaki ezeket hangoztatja, az nem biztos, hogy butaságot beszél. Pusztán csak a szívére kell tennie a kezét és válaszolnia kell egy végtelenül egyszerű kérdésre.

Ugyanezeket az érveket sorolta-e akkor is, amikor Federer vagy éppen Nadal látszott a legnagyobbnak lenni?