Neked mit jelent ez a két szó: Roland Garros?

A Roland Garros kifejezésnek sokféle jelentése van. Igen, a salakpályás Grand Slam-torna neve, és igen, egy hős világháborús pilótát is így hívtak. Ám mindezek mögött millió jelentése van még. Ez egy érzés, amit a két szó kivált. Amikor tudod, hogy jön a nyár, amikor tudod, hogy nincs sok szebb dolog a párizsi tavasznál, amikor boldog vagy, mert a vizsgaidőszakot elsumákolhatod azzal, hogy teniszt nézel.

Az érzés, amit kivált belőled a verseny hivatalos mélyzöld és a salak megmagyarázhatatlanul vonzó színkombinációja. A Roland Garros varázslat. A Roland Garros maga Rafael Nadal. A Roland Garros egy összetéveszthetetlen dallam, a papapapapapaparapaaa alléz! A Roland Garros az, ahogy Kader Nouni mély baritonján hallod, hogy jeu, set et match.

A Roland Garros minden Grand Slam-tornák alapja idehaza, hiszen mi mind salakon nőttünk fel. A másik három ugyanolyan varázslatos, mégis picit idegen volt gyerekként, de Párizs az más, ott bennfentesnek érezhetted magad. A Roland Garros otthonos, ismerős, barátságos.

Ez az írás most azért születik épp, hogy megtudjam, nektek mit jelent a Roland Garros. Takács Marci kollégám legemlékezetesebb Garros-meccseket felidéző kiváló írását olvasva csak úgy záporoztak az emlékek.

Mit vált ki belőletek ez a két szó? Milyen érzéseket, pillanatokat, élményeket, elraktározott momentumokat?

Januárban összegyűjtöttünk néhányat az Ausztrál Open számunkra legemlékezetesebb vagy legkedvesebb mérkőzéseiből, és most is így teszünk a Roland Garros esetében is. Időutazás az 1990-es évekbe és a közelmúltba, személyes történetekkel gazdagítva.

Segítek kicsit az enyémekkel.

Kicsi koromból a Roland Garrosról vannak emlékeim, ahogy nagyszüleimmel néztem a tornát. Először furcsállottam, hogyan képesek órákon át bámulni a vörös salakot abban a randa doboztévében, de aztán megértettem. Ahelyett, hogy kinn rohangásztam volna az udvaron, egész délutánokat töltöttem a tévé előtt a földön kuporogva.

Később, a Roland Garros ideje alatt mindig sokkal motiváltabban mentem le kora reggelenként a teniszpályára, mert Szeles Mónikának, Steffi Grafnak és Martina Hingisnek tudtam magam képzelni edzés közben, és úgy játszottam le minden labdamenetet, mintha az meccslabda lenne a párizsi döntőben.

Amikor Grand Slam-bajnoknak képzeltem magam, mindig salakon álltam. Mindig a Suzanne Lenglen-trófea volt a kezemben. Mindig az a mélyzöld-salakpiros volt a háttérszín lelki szemeim előtt.

Emlékszem, amikor Martina Hingis alulról szervált a döntőben Steffi Graf ellen. Nagypapám tiszteletlenségnek érezte, és bár hangosan egyetértettem vele, titkon kicsit szurkoltam annak a tinédzser lánynak, akit egy egész stadion fütyült, mert magamat láttam benne. (A mai napig hatékonyabban szerválok alulról, haha.)

Emlékszem, ahogy Andre Agassi elsírja magát a meccslabda után. Emlékszem, ahogy Gustavo Kuerten hatalmas szívet rajzol a salakba, és a nagymamám elérzékenyül. Emlékszem, hogy lenyűgözött Carlos Moyá izmos karja, és azért szurkoltam neki, mert olyan jóképű volt. Emlékszem, amikor először néztem Rafael Nadalt abban az ujjatlan pólóban és halászgatyában játszani, és nem hittem el, amit látok.

Emlékszem a 2004-es döntőre, de nem úgy, mint ti. Én voltam az egyetlen a világon, aki öt nappal később tudta meg, hogy melyik argentin nyert. Vasárnap délután elkezdtem nézni Gaston Gaudio-Guillermo Coria a döntőt, de aztán rohannom kellett az állomásra, hogy felvonatozzak Balatonfüredről Budapestre, mivel másnap reggel volt az a kegyetlen statisztika szigorlatom. Ezért otthon beállítottam a videót, hogy vegye fel a döntő hátralévő részét. Péntekig kellett várnom, hogy hazavonatozhassak Füredre, és megnézhessem a végét. Öt napon át nem olvastam újságot, nem néztem tévét, nem interneteztem és nem beszéltem senkivel, aki szereti a teniszt, nehogy megtudjam a végeredményt.

Kitörölhetetlenül emlékszem a 2008-as Garrosra, mert 16 napon át helyszínről közvetíthettünk. Emlékszem, hogy majdnem elsírtam magam, amikor megkaptam az akkreditációmat, de egy sör és az a legendás epres süti, amire az ős-salakblogosok biztosan emlékeznek, kicsit megnyugtatott. Emlékszem, mennyire imádtam onnan blogolni.

Ebből az érzésből lett a Salakblog, később a Hosszabbítás.

Emlékszem, hogy ott tanultam meg, helyszínről közvetíteni nem könnyű. Iszonyú jó, de nem könnyű. Öt perccel adás előtt még az asztal alatt álltam négykézláb, hogy a megfelelő vezetékeket megfelelő helyre dugjam, miközben a budapesti technikus kollégák pánikhangulatban távvezéreltek telefonon keresztül.

Emlékszem az első meccsre, amit onnan közvetítettem. Még a szokásosnál is többet beszéltem, mert százszor annyi impulzus és inger ért, mint a monitor előtt. Hogy annyi információt kaptam az élmény átélésével, hogy képtelen voltam szelektálni.

Emlékszem, amikor a Safina-Dementieva negyeddöntő rövidítését közvetítettem, Gábor bejött és azt mondta, hogy „legalább a tie-break alatt maradj már egy kicsit csendben.” Ez a mondat annyira belém égett, hogy azóta minden egyes tie-breaknél eszembe jut, és megpróbálom visszafogni magam.

Emlékszem, hogy Párizsban még az esőszünet is jó. Emlékszem, lenyűgözve bámultuk, ahogy Rafa spagettit eszik, mert véletlenül be tudtunk lógni a játékosok éttermébe. Emlékszem, ahogy Marat Safin kimosolyog rám meccs közben. Emlékszem, hogy több száz oldalnyi kidolgozott tételsorral érkeztem Párizsba, mert a férfi döntő után három nappal volt az államvizsgám, de persze soha egyetlen egyszer sem néztem bele a papírokba. Az sem érdekelt, ha megbukom. (Ötös lett, ennyit a szociológia szakról, haha.)

Emlékszem a döntők hangulatára. Arra az emelkedett, komoly, hidegrázósan izgalmas pillanatra, a tapintható feszültségre, amikor még a kommentátorok is ingben, elegánsan érkeznek. Ahogy a lépcsőfordulóban frontálisan karamboloztam John McEnroe-val, aki épp rohant fel az ESPN harmadik emeleti stúdiójába, mert szokásához híven késésben volt.

Emlékszem, a férfi döntő után minden kommentátor kapott egy pohár pezsgőt, és koccinthattunk Mats Wilanderrel. Emlékszem, hogy milyen életre szóló élmény volt a 2009-es Federer-Del Potro elődöntő, de erről már írtam nektek.

Úgy belejöttem ezekbe az emlékmesélésekbe, hogy folytatom, vagy csak egyszerűen így öregszünk, hogy szépen lassan mindenről eszünkbe jut egy-egy jól elraktározott pillanat?

Roger Federer és Juan Martin del Potro végre újra összecsap. Erre a pillanatra is sokat vártunk. 2013 után először, végre egészségesen, jó formában.

Emlékszem, hogy képtelen voltam a munkára koncentrálni, amikor Wawrinka és Djokovic játszotta a döntőt, és a saját meccsem helyett inkább azokat a soha nem felejthető egykezes fonákokat néztem. Abban az évben kezdték el azt a Disclosure remixet játszani a bemelegítés alatt a stadionokban, ami azóta számomra maga a Roland Garros-érzés.

Még tíz év után is minden évben gyorsabban ver a szívem, amikor először mondhatom ki azt a mondatot, hogy jó napot kívánok, elérkeztünk az év második Grand Slam-tornájához, ez itt a Roland Garros.

Mert akkor felrémlik a fenti sok-sok, és még annál is több emlék, és tudom, hogy a Roland Garros maga a varázslat.

És most ti jöttök. Nektek mit jelent?